Lábjegyzet

Szerdán este a Jurányi Inkubátorházban az Inventio Arts egy szakmai beszélgetést szervezett Ki fizet a művésznek?  Állami pénz vs. magántőke címmel. A Facebook esemény leírása alapján az alábbi kérdéseket vetették fel: Hogyan pénzelik a kortárs művészetet Európában? Miként feszül egymásnak a közintézményi státusz és a galériás logika? Hogyan támogatja a kortárs képzőművészetet a magyar állam? Hogyan kéne támogatnia? Milyen szerep jut a művészeti alapítványoknak?

Ahogyan ezeket a kérdéseket és magát a beszélgetés témáját olvastam, két éve végzett kulturális menedzserként felcsillant a szemem. Végre előtérbe kerülnek, izgalmas vita alakulhat ki, ráadásul úgy tűnik igazán hozzáértő, a szakmában évek óta jelen lévő szakemberekkel.

(Petrányi Zsolt, Magyar Nemzeti Galéria - Jelenkori Gyűjtemény osztályvezető, Somlói Zsolt-magángyűjtő, Szoboszlai János-tanszékvezető, adjunktus, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Képzőművészet-elmélet Tanszék)

Ez egy óriási tévedés volt részemről. Ugyanis a fentebbi kérdések közül gyakorlatilag egyiket sem sikerült rendesen körbejárni, vagy érdemi vitát kialakítani róla. Pedig egészen 1,5 óráig bírtam, de az index utólagos beszámolója alapján, úgy tűnik a maradék fél óra sem szolgált plusz információkkal. (Védelmemben felhozom, hogy az Artportal.hu egyik rendszeres cikkírója előbb feladta, mint én.)

De kezdjük az elején! A kiírás alapján ez egy szakmai beszélgetés-sorozat, a Facebook eseménynél a meghívottak száma kb. 700 fő volt. A képzőművészeti szakma olyannyira volt kíváncsi, hogy ebből a 700 főből összesen keményen 83 fő jelezte, hogy részt vesz az eseményen, majd ennek kb. fele jelent meg ténylegesen a helyszínen. 40 fő! (szolid mosoly)

Majd jött a következő negatívum, az egész eseményt egy folyosón szervezték meg, sorba rakott székekkel. Még csak véletlenül se láthassuk a beszélgetés résztvevőit, de lehetőleg szépen hierarchikusan érzékeltessük, hogy amúgy az előadók a szakma krémje, a közönségtől elérhetetlen távolságban ülve majd jól megmondják a frankót. Ezt az elitista attitűdöt még inkább megerősítette az előadók (élén Szoboszlai János) teátrális belépője a beszélgetés kezdetén a folyosó végéről nyíló zárt szobából.

A baj ezzel csak az volt, hogy ez sehogy sem illett össze a folyosó, ahogyan az index is írja „szedett-vetett” hangulatával. Ehhez a szedett-vetett hipszter hangulattal semmi gond nincsen, pláne a kortárs képzőművészet kontextusában, ugyanakkor nem értem, ezzel az erővel miért nem egy frekventált belvárosi romkocsmában szervezték meg az eseményt. Hiszen ott legalább arra is esély lett volna, hogy a szakmán kívüli, de amúgy művészetet, főleg a kortársat értékelő társadalmi réteg is hallja a felvetett problémákat. Nem mellesleg ugye a 8 órás vendéglátóiparban „senyvedő” művészek a pult mögött. Mondjuk jobb, hogy nem hallották, mert profitálni sokat nem tudtak volna az elhangzott információkból.

Mindegy, ezen sikerült túllépnem, gondoltam akkor na most majd elkezdődik a beszélgetés és kiderül minden lényeges probléma, sőt talán megoldási javaslatok is. Jól is indult, mert Szoboszlai elkezdte felvetni a nemzetközi gyakorlatokat, csak sajnos éppen a lényeg sikkadt el. Felderengett egy pillanatra, hogy USA vagy Japán hogyan is finanszírozza a művészetet, de csak olyan felhanggal, hogy bezzeg ők, de hát közben meg mi magyarok. Ugyanakkor nem esett szó arról, hogy milyen alapvető történeti és közelebbről intézménytörténeti, esetleg társadalmi különbségek mentén alakultak ki ezek az eltérő stratégiák. Egyik külföldi példa sem a semmiből nőtt ki. Egy folyamat részeként vannak ma már sok szempontból kedvezőbb helyzetben ezen országok művészeti projektjei és múzeumai.

Eleve, a műgyűjtés kezdetei, köre teljesen eltérő módon alakult USA-ban, Európában és ezen belül Magyarországon. Egyáltalán nem fogunk meglepődni azon, hogy Amerikában sokkal jelentősebb a magántőke jelenléte, ha tudjuk, hogy az európai modelltől eltérően itt eleve nem állami, hanem városi vagy alapítványi működtetésű intézmények alakultak ki. Japánban pedig a 19. században a Meiji reformoknak köszönhetően alakult ki egy olyan rendszer, amelyben még a magán alapítású intézményeknél is szigorú szakmai követelményeknek és vizsgarendszernek kellett megfelelni. Ehhez képest Magyarországon a kultúrafinanszírozásban a rendszerváltás a meghatározó töréspont. A gyakorlatban azt jelentette, hogy a belépőket mesterségesen alacsony áron, tartósan és jóval a piaci árak alatt tartva, a látogatók hozzászoktak a könnyű hozzáférhetőséghez, legalábbis anyagi szempontból. A probléma akkor jelentkezett, amikor a rendszerváltás után a látogató és a múzeumok, valamint a művészek is hirtelen a valós piaci viszonyok között találták magukat. A látogatók és maga a társadalom is elkezdte megkérdőjelezni a köztámogatás mértékének jogosságát, a múzeum pedig csökkenő érdeklődéssel szembesült, mindez egy (hogy a beszélgetésen leszólt Baán Lászlót idézzem) „rugalmatlan keresleti kínálati struktúrát eredményezve”[1] sodorta válságba általában a kulturális ágazatot.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy finanszírozási problémák nem csak a posztszocialista országokban kerültek napvilágra ebben az időszakban. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is elkezdődött az útkeresés arra vonatkozóan, hogyan lehet a költség-kór ellenére is egyensúlyba hozni az állami szerepvállalást és magánforrások bevonásának szükségességét. Apropó, költség-kór/Baumol-Bowen hipotézis, na ez sem hangzott el a beszélgetésen, pedig alapvető probléma éppen az állami finanszírozással kapcsolatban.

Azzal az állítással is vitatkoznék, hogy Magyarország teljes mértékben leszakadó lenne a művészetben, legalábbis nem feltétlenül folyamatos ez a tendencia, főleg ha az állami finanszírozási oldalt nézzük. A 2009-ig rendelkezésre álló adatok alapján elmondható, hogy a rendszerváltás után is a közvetlen állami támogatások mértéke Magyarországon az uniós átlag feletti volt. Tóth Ákos kutatásai alapján az is kiderül, hogy még az inflációval korrigált adatok esetében is növekedéssel lehet számolni a kulturális kormányzat költségvetése kapcsán.[2]

Arról nem is beszélve, hogy itthon egy átlagkeresettel (tehát nem nagy összeggel, mondjuk nettó 120-140 ezer) rendelkező polgár viszonylag olcsó áron juthat el színházba, operába, múzeumba éppen az állami támogatásnak köszönhetően. Arról meg ne is beszéljünk, hogy kortárs kiállítást gyakorlatilag ingyen nézhet pl. a Trafó galériában vagy az FKSE Stúdióban.

Somlói gyakran emlegette a briteket, mint példát arra hogyan is kellene ezt csinálni. Egy részről a brit példa is egy hosszú útkeresés eredménye és nem rózsaszín cukorfelhő. A lottó bevételekből minden jelentős múzeumi tevékenység támogatáshoz juthat, de rendelkezni kell önerővel is. Az állam csak koordinál, válogat a beérkező ötletek és tervek között és biztosítja az alapműködéshez szükséges összegeket, az alkalmazottak fizetését, az épület fenntartását. Nagyon fontos kitétel azonban, hogy a kapott összegekért teljesíteni is kell. A kormányzat megköveteli, hogy megfelelő színvonalú teljesítményt nyújtson a közösség pénzéért cserébe, amit külön megállapodásokban rögzítenek, melyekben többek között az ideális látogatószámot is megkövetelik. A múzeumok csak az alapműködésükhöz szükséges pénzt kapják az államtól. A kutatáshoz, kiállításokhoz pedig pályáznak különböző alapokhoz és a magánszponzorokhoz. A múzeumigazgatók menedzseri feladatokat látnak el, miközben élénk lobbi tevékenységet folytatnak a politikai és gazdasági szférában.

Más részről Londonból hazaérkezett magyaroktól éppen azt sérelmet hallottam, hogy jó keresetek ide vagy oda, bizony, a kultúra sokkal inkább megfizethetetlen, mint itthon.

Szóba került Szoboszlai által az Unió Creative Europe programja is, természetesen csak azt méltatva, hogy lám bezzeg az Unió mennyi pénzt áldoz a kultúrára. Azért ez sem ennyire rózsaszín. Ugyanis azt a magánembereknek beadagolni, hogy a kultúra miért fontos, és miért kell közpénzből támogatni, nem csupán itthoni nehézség. Az EU polgárok nagy része nem túlságosan rajong azért a gondolatért, hogy az Unió olyan mértékben támogassa a kultúrát, mint mondjuk a mezőgazdaságot. Éppen ezért nem szerepel a kultúra szó a program nevében, helyette a jóval „trendibb” kreatív szektort emlegetik. Ezekre a problémákra pedig éppen a Jurányi házban tavaly áprilisban megszervezett workshopon Inkei Péter hívta fel a figyelmet. Ez a workshop valóban a finanszírozás lényegi problémáival foglalkozott, de nem elméleti szakemberek monológjaival, hanem a valós piaci szereplők és konkrét esettanulmányok felvonultatásával.[3]

Szoboszlai az önkéntes munka szerepét is kiemelte, mint egyfajta megváltó lehetőséget. Én azonban azt gondolom éppen azért, amiért Amerikában ez működhet, Magyarországon éppen annyira nem. Az önkéntesség szép dolog, de egy olyan országban, ahol a gazdasági helyzet olyan amilyen, és a kultúrára fordítható szabad felhasználású jövedelem amúgy is alacsony, nem várható el, hogy az állampolgárok, az amúgy az ő pénzükből finanszírozott intézményekben még ingyen is dolgozzanak. Ráadásul amennyire én látom, az intézmények úgy állnak hozzá az önkéntes munkához, mint az egyszeri magyar ember az ingyen termékekhez. Mindegy, hogy valóban szükség van-e rá vagy megfelelő-e a minősége, ingyen van, tehát mérték és átgondoltság nélkül fel és kihasználják. Bizonyos, éppen a művészetben megjelenő munkákra szakképzett emberek kellenek, akik szakképzettségük minőségébe és megszerzésébe időt és pénzt áldoztak. Az ilyen szakemberek esetében ugyanúgy illik és szükséges megfizetni ezt a tudást és befektetett energiát, pénzt, időt, mint a művésznek a tehetségét, a vásznat, a képkeretet, az ecsetet. Ha egy kortárs képzőművésztől nem várjuk el, hogy ingyen odaadja a munkáját, akkor miért várjuk el egy tárlatvezetőtől, kurátortól, rendezvényszervezőtől, kulturális menedzsertől, de még a teremőrtől is, hogy ingyen dolgozzon?

Szoboszlai megkérdeztette a közönségtől ki ismeri Csákány munkásságát, pénzszerzési módszerét. A terem fele nem tette fel a kezét. Mondjuk ez szerintem pont nem baj, de éppen ő volt az, aki előtte viszont felháborodva közölte, hogy a művészeti szférában a mecenatúra, szponzoráció fogalmai nem tisztázottak. Talán éppen erre lett volna jó ez a beszélgetés, hogy tisztázzák. Személy szerint én nem Csákány ismertségét szavaztattam volna meg, hanem mondjuk azt, ki ismeri David Throsby koncentrikus körök modelljét, vagy ki tudja mi az a Baumol-Bowen elmélet, mi különbözteti meg a kulturális javakat az egyéb közgazdasági értelemben vett javaktól, a műgyűjtés és a műtárgyak, múzeumok, galériák szerepe hol van a gazdasági szférában? Esetleg ki ismeri Tóth Ákos megjelent komoly munkáit a kultúra finanszírozással kapcsolatban?[4] Mindez éppen arra lett volna jó, hogy kiderüljön miért is kell és éri meg az államnak támogatnia a kultúrát. (pl.: pozitív externáliákként hatnak, na de mi is az a pozitív externália, ugye?)

Az index tudósítójával ellentétben nekem Somlói politikusokról szóló véleménye éppen negatívnak tűnt, vagyis, hogy nem értette, az említett színháznak miért is volt a közönség után 2. helyen annyira fontos a politikusok megszólítása, számukra is fontossá téve azt a kulturális projektet, amit véghez szeretnének vinni. Persze lehet, hogy félreértettem, mert ez már a 1,5 óra vége felé hangzott el, eddigre pedig a sok üres fecsegésnek hála némileg elkalandozott a figyelmem, magamban mormogva azokat az alap közgazdasági és kultúrafinanszírozási modelleket és esettanulmányokat, amelyeknek létezéséről úgy tűnik, mintha az itt jelenlévő szakemberek sose hallottak volna.

Márpedig tetszik vagy nem, politikusok mindig lesznek, ahogyan valamilyen összetételű kormány is mindig lesz. A művészeti menedzsmentnek mindig feladata lesz és szükségszerű, hogy az adott politikai közegben bizonyos művészeti projektek és intézmények mellett lobbizzon. Ha úgy tetszik ez ugyanolyan munka, mint egy magán szponzor megszerzése. A cél mindkét esetben ugyanaz, pénzt kell szerezni az adott személytől, intézménytől. Ennek kapcsán pedig nem elsősorban az esztétikai szempontokat, vagy a világ jobbá tételével kapcsolatos gyönyörű szólamokat kell hangoztatni. Lehet ezt is, csak akkor páros lábbal rúgnak ki az adott vállalattól, ahogyan ezt Szoboszlaiékkal is tették. A szponzoráció megszerzése kemény munka, nehéz feladat, éppen ezért szakképzett és gyakorlott ember kell hozzá, mondjuk egy kulturális menedzser és nem egy kurátor. Persze nagyon örvendetes, hogy most végez majd a képzőn az első MA kurátori évfolyam, de ők a szakmai részét adják majd a kortárs művészetnek, nem a finanszírozásit. Ez utóbbihoz egy nagyon jól képzett kulturális menedzseri kör szükséges, amely kör ma Magyarországon még nem elfogadott, szakmai gyakorlatszerzésük és oktatásuk pedig igen akadályozott.

Pedig a kulcs az, hogyan tudjuk egy vállalat marketingesének, vagy az adott politikusnak és pártjának hatékonyan felvezetni, neki miért is éri meg, ha támogatja a mi ügyünket. Ehhez viszont ismerni kell a tárgyalópartnert, ne adj’ isten kommunikálni kell vele. A vállalatot az fogja érdekelni, hogyan fog ez neki konkrétan pénzben, profitban előnyösen megjelenni, a politikust pedig az, hogyan fog ő vagy a pártja az állampolgárok szemében vagy nemzetközi politikai szinten pozitívabban megjelenni.

Éppen ezért nem tartom korrektnek Somlói véleményét a Szépművészeti Múzeummal kapcsolatosan sem. Kifejtette, milyen ördögtől való, ahogy bulvár stílusban mutogatják a fehér kesztyűs szakembereket, akik képeket bontanak ki és vizsgálnak nagy felhajtással, bemutatnak egy-egy sztárképet, elmondják mennyibe került stb.

Az a helyzet (és ezt nem igazán értem ő miért nem érti, hiszen elvileg a for-profit világában tevékenykedik), szóval az a helyzet, hogy ezt a valamit úgy hívják, hogy PR- és marketing stratégia. Durva, ugye? Márpedig a célcsoportot ezek érdeklik első körben és ezzel lehet őket megszólítani.

Sértődötten jegyezte meg azt is, hogy no lám semmi tartalom nem jelenik meg itt csak a parasztvakítás! Van egy rossz hírem Somlóinak, igen, ez így megy, így lehet embereket bevonzani egy kiállításra is. A tartalmat majd megkapja, ha bejön a tárlatvezetéses kiállításra. Na de úgy ki menne el egy ilyen eseményre, ha csak ilyen szöveget hallana felvezetőnek: „itáliai festő, aki korának művészeti elvárásai ellen lázadva vált a manierizmus, valamint a 17. század eleji naturalisztikus ábrázolás iskolateremtő képviselőjévé. Forradalmian új stílusa, amely a fény és árnyék kontrasztján alapul, vagy az alak drámai megvilágításán a mély árnyékból a barokk festészet ismertetőjegye lett. Ellenezte a bibliai témák hagyományos, eszményített értelmezését, modelljeit az utcáról szerezte és a vallásos jeleneteket életszerűen festette meg.”[5]

Dögunalom és érfelvágás! Pedig ez még egy könnyen emészthető wikipédia idézet, nem is egy elvetemült kurátori szöveg. Ráadásul épp Petrányi jegyzi meg, hogy a csúnya magyar közönséget bezzeg csak az impresszionizmus vonzza, pedig hát a barokk is…

Tessék itt a barokk, amiért kevésbé rajonganak és hoppá, ügyes marketinggel bevonzották rá a közönséget…

Már csak azért is fura Somlói reakciója is, mert közben meg azt emlegeti, hogy szexivé kell tenni a művészetet! A helyzet az, hogy unalmas, elméleti tartalommal nem lehet eladni semmit és pláne nem lesz szexi. A Szépművészeti viszont felépített egy brandet, ami ma már „menőnek” számít, kígyózó sorok vannak még olyan kiállítások előtt is, amelyekre amúgy magától senki nem menne el, ha csak hallaná. Valljuk be az utca emberének fogalma nincs arról ki az a Caravaggio, pláne akkor honnan tudná ki az a Beöthy Balázs vagy Brückner János.

Somlói viszont rávilágít egy nagyon fontos problémára, vagyis, hogy a magyar kortárs képzőművészetnek nincsenek arcai, véleményvezérei. Éppen ő az, aki viszont megemlíti ennek kapcsán Spirót, mint lehetséges véleményvezért (Ne kérdezze senki, vajon miért éppen ő került szóba...). Itt van a kutya elásva, vajon a kortárs irodalomról miért nem hallunk ennyi panaszt? Egyrészt azért, mert áll mögötte egy igen jelentős kiadói magántőke, másrészt azért, mert a JAK, Litera, Prae.hu körül kialakult fiatal írói gárda felismerték, hogy ha az alkotás öröme mellett abból meg is szeretnének élni, akkor bizony a közönséget el kell érni, amihez pedig megfelelő PR- és marketing stratégiára van szükség, nem pedig elitista műmájer művészi pózolásra. Ennek következménye, hogy valószínűleg többen fognak tudni az utca emberei, vagy akár egy középiskolás osztályból kortárs írókat, költőket említeni, mint kortárs képzőművészeket.

Mi kell ehhez? Az kell, hogy lehetőleg ne kezeljék le a közönséget azzal, hogy ehhh ezeket nem érdekli a kortárs művészet, pedig milyen nagyszerű művek születnek. Egyáltalán nem meglepő, hogy az embereket ez nem érdekli, ugyanis nem tudnak róla! Lehet ülni egy galériába bezárva 4 képzőművészetissel, 2 kurátorral, 4 esztétával, meg a kiállító művész barátaival együtt mondjuk 20 emberrel, hogy hát tolongjanak itt az egyszeri állampolgárok a kortárs kiállításon, ha egyszer sehol nem jelenik meg az, hogy van ilyen kiállítás. Mondhatnánk, hogy az Art Market de jó, oda bárki elmehet és még jó reklámkampánya is volt. Hmm igen, jó volt valóban, de mondjuk nem biztos, hogy átlagemberként odamegy bárki a trendi hipsztermacsó nagyonművészvagyok emberekkel, vagy kiskösztümben feszengő galériásokkal operáló standokhoz, amikről ordít, hogy ha nincs a zsebedben min. 1-2 millió Ft, ne nagyon próbáld még csak megkörnyékezni sem.

Ráadásul minden előadó az edukáció (huhh na ez a szóhasználat is) fontosságát hangsúlyozta. az viszont nem derül ki, hogy ezt az „edukációt” ők akkor még is hogyan képzelik el. A közoktatásban egyértelmű, hogy ez nem működik (egyelőre). Ami működhet az, hogy a polgárok leszólása helyett, vagy a helyett, hogy felelősségre vonjuk őket, az adójukon felül miért nem adnak csak úgy pénzt a művészeknek, esetleg elkezdenek velük kommunikálni. Megmutatják nekik, mit csinálnak, hogyan és miért jó ez, és igen ehhez néha kell a csinnadratta és a parasztvakítás, de legfőképpen az a szemlélet, hogy az állampolgár kliens, fogyasztó, belőlük akarnak részben megélni, tehát partnernek és nem agyatlan, műveletlen idiótának bélyegezik őket.

Az a helyzet, hogy a kritika, amit Deme Péter megfogalmazott a múzeumokkal kapcsolatban teljes mértékben áll a kortárs képzőművészetre is:

„A magyar állampolgárok szinte semmilyen érdemi információt nem kapnak arról, milyen munka folyik múzeumainkban.”[6]

Véleményem szerint a közönséggel való aktív kapcsolattartás és ezzel együtt a kortárs művészetre nevelés egyik nagyon jó színtere lehetne az FKSE. Erre nagyszerű példa az igen sikeresen lezajlott Patron kortárs képzőművészeti vásár. Olyan módon lehetett műtárgyakat venni elérhető áron, kérdezni róluk, tájékozódni, hogy nem kellett sznob galériahangulatban feszengeni, ráadásul a stúdiónak van egy olyan vezetői gárdája és hangulata, ami az egyszeri betévedő embereket is képes lenne partnerként kezelni. A probléma itt is ugyanaz sajnos, senki nem tud róluk…

A politikával és a jelenlegi kormánnyal való kapcsolat szempontjából ugyanez a helyzet. Éppen már azt hittem a Szépmű stratégiájának említésével talán tényleg kialakul valamilyen vita a finanszírozási modellekről, de erre a moderátor (aki amúgy eddig kb. meg sem szólalt, pedig az ő feladata is lett volna, hogy provokatív kérdéseket tegyen fel…) elővette az MMA kártyát…

Óóó…megint az MMA.

Távol álljon tőlem, hogy a kormány kultúrpolitikáját pártoljam. Na de egy dolog az MMA tevékenysége, és másik dolog az, hogy a magyar képzőművészek saját maguk alatt vágják a fát.  Szép dolog a lázadás, lépcsőfoglalás, meg tüntetés. Kell is ez, demokráciában alapvető jog, hogy ha nem tetszik valami, kifejezhetem bizonyos keretek között. Na de valljuk be, ennek azért elég alacsony a hatásfoka. Tiltakozzanak, de e mellett érdemes lenne egy kicsit saját házuk táján is körülnézni.  A kortárs képzőművészet majdnem ugyanannyit árt saját magának konzervatív hozzáállásával és kultúra-gazdaságtanban bizonyított műveletlenségével, mint az MMA.

Pár évvel ezelőtt a régészettel kapcsolatban hasonló problémák merültek fel, akkor a szövetség elnöke a tiltakozás mellett azzal reagált, hogy konkrét javaslatokat dolgoztak ki a meglévőkkel szemben, plusz elkezdtek szervezni egy lobbi kiállítást, hogy megmutassák a nagy magyar politikusoknak, mi is kerül elő egy-egy autópálya ásatás során[7] (pl.: olyan honfoglalás kori leletek, ami azért e nemzeti identitásképzésben és ezzel együtt szavazótábor szerzésben elég jó érv lehet). Ez sokkal hatékonyabb konfliktuskezelési stratégia, mint az egyszerű sárdobálás az MMA-ra.

Véleményem szerint a kortárs művészeti szférának fel kellene ismernie, hogy az a módszer nem működhet, hogy lenézem és felelősségre vonom az állampolgárt és a vállalatokat, mert nem támogatnak, de közben nem akarom igazán megmutatni nekik mit is csinálok, cserébe azért kellene a pénze. Ugyanígy nem lehet várni NKA pénzekre és állami támogatásokra, miközben nem kommunikálnak a politikai döntéshozókkal (legalábbis nem a megfelelő módon), sőt a konstruktív javaslattételek helyett, kizárólag a lázongás és a józan gondolkodást nélkülöző „csak azért sem” ellenállás módszerét alkalmazzák.