Lábjegyzet

Az elmúlt napokban elszabadultak az indulatok a pécsi rendőrkapitányság videója kapcsán. Sajnos ahogy Szaúd-Arábiában is a csadorba bújtatott, körülmetélt nőket kurvázzák le, amikor megerőszakolják őket (pedig nehéz elhinni, hogyan van egyáltalán lehetőségük kurvának lenni), ugyanúgy Magyarországon is tartja magát a tévképzet, hogy egy nő tehet arról, ha megerőszakolják. Az egy más kérdés, hogy amikor a müncheni Oktoberfesten két férfi megtámadott egy harmadikat, aki teljesen részeg volt, és a bokrokba ment vizelni, ott egy kommentelő se hibáztatta a férfit, hiszen csak természetes az, hogy ha valaki sok sört iszik az Oktoberfesten, és ha sok sört iszik, akkor részeg lesz, és hol máshol vizeljen, mint a bokrokban, és különben is a támadói túlerőben voltak. Megjegyzem: az áldozat tényleg úgy viselkedett, ami teljesen elfogadott a mai társadalmi normák szerint, tehát tényleg nem lehet hibáztatni – de ha ugyanez egy nővel történt volna meg, akkor az már persze az ő hibája lett volna.

Annyiban igaza van a videónak, és az azzal egyetértő személyeknek (többségében férfiaknak), hogy fiatal részeg hölgyek éjjel biztos könnyebb célpontok lehetnek egy férfinak. (Egyébként a fiatal részeg fiúk is, csak szerencséjükre kevesebb a homoszexuális erőszaktevő.) Az egyetlen dolog, amit elfelejtenek ennek a kétségtelen igazságnak a hangoztatásával, hogy a hölgyek ugyanúgy könnyebb célpontok egy tolvajnak is, és ahogy egyáltalán, éjjel mindenki, morálra és nemre való tekintet nélkül könnyebb célpont, különösen olyan helyeken, ahol nincs rendes közvilágítás, és 1 rendőr jut hatvan utcára. Az általános közbiztonságot kéne javítani, nem a lányok erkölcseiről értekezni, még ha ezen utóbbi is az egyszerűbb. De azért nem kell ezt a videó anyagát teljesen kidobni. A bulikban részegen agresszívvá váló férfiak erőszakoskodnak a nőkkel. Két részegen agresszívvá vált férfi esetleg egymást veri péppé. De nem is talán az agresszió a legfőbb gond: sokkal veszélyesebb, ha például részeg fiatalok autóba ülnek. Ezért azt javaslom, tessék szépen átszerkeszteni a filmet, és kampányolni amellett, hogy a fiatalok próbáljanak odafigyelni arra, mennyit isznak. A részegen okozott balesetekért tényleg ők a felelősek, mint ahogy a verekedésekért is. Kevesebb alkohol, sokkal kevesebb részegen okozott baleset, sokkal kevesebb részegen kirabolt ember, sokkal kevesebb részegen verekedő ember - és esetleg valamennyivel kevesebb részeg fiatal lány, akinél valaki józan, ámde beteg illető kihasználta az állapotát. Tessék kampányolni az túlzott alkoholfogyasztás ellen, az is egy fontos téma - a nemi erőszak elleni kampányt pedig kérjék ki olyanoknak a tanácsát, akik némiképp felvilágosultabb elveket vallanak, mint a szaúd-arábiai főmufti.

Szilágyi Sándor alábbi, díjazott kritikájával az a baj, hogy már a címe sem értelmes, legalábbis mutat némi hiányosságot, már ami a kiállítás- és látogatómenedzsmentet illeti.

http://www.es.hu/szilagyi_sandor;kurator_vagy_producer;2013-07-10.html

Még ha igaza is van Bakival kapcsolatban, azért több sebből véreznek a cikk egyes megállapításai:

1) "… mostanában elterjedt kiállítási – és azon belül egy kurátori – modellt próbálok meg (...) értelmezni."

Ez nem sikerült, mert nem ismeri a modell elméleti hátterét. Érdemes lett volna neki is kis kutatómunkát beleinvesztálni a kérdésbe a kritika megírása előtt. Innentől ugyanis pont annyira hiteles ebben a kérdésben, mint Baki kurátori tevékenysége.

2) "produceri kiállítás"

Ilyen nem létezik, max. blockbuster és igen, ez egy kiállítási modell, nyugaton teljesen elfogadott, alkalmazott évek óta, és igen a cél nagy látogatószám, sok bevétel.

3) "…valóban sok emberhez juttatták el a magyar fotóművészet kiemelkedő alakjainak műveit. További pozitívum, hogy Baki – Magyarországon először – elég tisztességes, fejenként negyedmilliós honoráriumot, képkölcsönzési díjat fizetett a (...) művészeknek."

Igen erről van pont szó.

4) Jó lenne már végre elfogadni itthon is azt a tényt, hogy a kurátor valóban nem "producer", de ez utóbbi is kell egy jó kiállításhoz. Hivatalosan, a szakmailag felkészült változatát kulturális menedzsernek hívják. Igen, itthon ez még mindig egyfajta szitokszó, jujj MENEDZSER.  Amúgy valóban, egy jó kiállításhoz kell egy szakmailag topon lévő kurátor és egy a technikai részért felelős menedzser. Ez utóbbi azért felel, hogy Kis Pista NAV adminisztrátor is megérthesse és élvezze a kiállítást. (Már csak azért is, mert az ő adójából is működik a múzeum és még a szabad felhasználású jövedelméből pluszban költ a belépőre is.)

5) Egy országos közgyűjteménynek más a profilja, célközönsége és feladata, mint egy magán galériának, ezt el kell fogadni és tudomásul kell venni. A múzeumnak a társadalmi felelősségvállalást is képviselnie kell a szakmai korrektség mellett. A szakmai színvonal valóban nagyon fontos, ezt jogosan lehet számonkérni, ugyanakkor a Szépművészeti kiállítási gyakorlatát általánosan pejoratív felhanggal , egyszerű „show”-nak nevezni igen erős szűklátókörűségre utal.

6) "A Baán–Baki-féle látványos, ám tartalmilag üres fotóshow modellje nem vált be. Szerintem kár is ezzel tovább kísérletezni."

Mármint kinek a szemszögéből nem vált be? Szakmailag kifogásolható benne Baki hozzáállása, de a Lélek és testnek 70919, a Fotóművészet születésének  50227 fő látogatója volt, tehát csak a két kiállításon ennyivel több nem szakmabelinek lett egyáltalán fogalma a fotóművészetről. Nem tűnik nagyon rossz eredménynek.

Szerdán este a Jurányi Inkubátorházban az Inventio Arts egy szakmai beszélgetést szervezett Ki fizet a művésznek?  Állami pénz vs. magántőke címmel. A Facebook esemény leírása alapján az alábbi kérdéseket vetették fel: Hogyan pénzelik a kortárs művészetet Európában? Miként feszül egymásnak a közintézményi státusz és a galériás logika? Hogyan támogatja a kortárs képzőművészetet a magyar állam? Hogyan kéne támogatnia? Milyen szerep jut a művészeti alapítványoknak?

Ahogyan ezeket a kérdéseket és magát a beszélgetés témáját olvastam, két éve végzett kulturális menedzserként felcsillant a szemem. Végre előtérbe kerülnek, izgalmas vita alakulhat ki, ráadásul úgy tűnik igazán hozzáértő, a szakmában évek óta jelen lévő szakemberekkel.

(Petrányi Zsolt, Magyar Nemzeti Galéria - Jelenkori Gyűjtemény osztályvezető, Somlói Zsolt-magángyűjtő, Szoboszlai János-tanszékvezető, adjunktus, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Képzőművészet-elmélet Tanszék)

Ez egy óriási tévedés volt részemről. Ugyanis a fentebbi kérdések közül gyakorlatilag egyiket sem sikerült rendesen körbejárni, vagy érdemi vitát kialakítani róla. Pedig egészen 1,5 óráig bírtam, de az index utólagos beszámolója alapján, úgy tűnik a maradék fél óra sem szolgált plusz információkkal. (Védelmemben felhozom, hogy az Artportal.hu egyik rendszeres cikkírója előbb feladta, mint én.)

De kezdjük az elején! A kiírás alapján ez egy szakmai beszélgetés-sorozat, a Facebook eseménynél a meghívottak száma kb. 700 fő volt. A képzőművészeti szakma olyannyira volt kíváncsi, hogy ebből a 700 főből összesen keményen 83 fő jelezte, hogy részt vesz az eseményen, majd ennek kb. fele jelent meg ténylegesen a helyszínen. 40 fő! (szolid mosoly)

Majd jött a következő negatívum, az egész eseményt egy folyosón szervezték meg, sorba rakott székekkel. Még csak véletlenül se láthassuk a beszélgetés résztvevőit, de lehetőleg szépen hierarchikusan érzékeltessük, hogy amúgy az előadók a szakma krémje, a közönségtől elérhetetlen távolságban ülve majd jól megmondják a frankót. Ezt az elitista attitűdöt még inkább megerősítette az előadók (élén Szoboszlai János) teátrális belépője a beszélgetés kezdetén a folyosó végéről nyíló zárt szobából.

A baj ezzel csak az volt, hogy ez sehogy sem illett össze a folyosó, ahogyan az index is írja „szedett-vetett” hangulatával. Ehhez a szedett-vetett hipszter hangulattal semmi gond nincsen, pláne a kortárs képzőművészet kontextusában, ugyanakkor nem értem, ezzel az erővel miért nem egy frekventált belvárosi romkocsmában szervezték meg az eseményt. Hiszen ott legalább arra is esély lett volna, hogy a szakmán kívüli, de amúgy művészetet, főleg a kortársat értékelő társadalmi réteg is hallja a felvetett problémákat. Nem mellesleg ugye a 8 órás vendéglátóiparban „senyvedő” művészek a pult mögött. Mondjuk jobb, hogy nem hallották, mert profitálni sokat nem tudtak volna az elhangzott információkból.

Mindegy, ezen sikerült túllépnem, gondoltam akkor na most majd elkezdődik a beszélgetés és kiderül minden lényeges probléma, sőt talán megoldási javaslatok is. Jól is indult, mert Szoboszlai elkezdte felvetni a nemzetközi gyakorlatokat, csak sajnos éppen a lényeg sikkadt el. Felderengett egy pillanatra, hogy USA vagy Japán hogyan is finanszírozza a művészetet, de csak olyan felhanggal, hogy bezzeg ők, de hát közben meg mi magyarok. Ugyanakkor nem esett szó arról, hogy milyen alapvető történeti és közelebbről intézménytörténeti, esetleg társadalmi különbségek mentén alakultak ki ezek az eltérő stratégiák. Egyik külföldi példa sem a semmiből nőtt ki. Egy folyamat részeként vannak ma már sok szempontból kedvezőbb helyzetben ezen országok művészeti projektjei és múzeumai.

Eleve, a műgyűjtés kezdetei, köre teljesen eltérő módon alakult USA-ban, Európában és ezen belül Magyarországon. Egyáltalán nem fogunk meglepődni azon, hogy Amerikában sokkal jelentősebb a magántőke jelenléte, ha tudjuk, hogy az európai modelltől eltérően itt eleve nem állami, hanem városi vagy alapítványi működtetésű intézmények alakultak ki. Japánban pedig a 19. században a Meiji reformoknak köszönhetően alakult ki egy olyan rendszer, amelyben még a magán alapítású intézményeknél is szigorú szakmai követelményeknek és vizsgarendszernek kellett megfelelni. Ehhez képest Magyarországon a kultúrafinanszírozásban a rendszerváltás a meghatározó töréspont. A gyakorlatban azt jelentette, hogy a belépőket mesterségesen alacsony áron, tartósan és jóval a piaci árak alatt tartva, a látogatók hozzászoktak a könnyű hozzáférhetőséghez, legalábbis anyagi szempontból. A probléma akkor jelentkezett, amikor a rendszerváltás után a látogató és a múzeumok, valamint a művészek is hirtelen a valós piaci viszonyok között találták magukat. A látogatók és maga a társadalom is elkezdte megkérdőjelezni a köztámogatás mértékének jogosságát, a múzeum pedig csökkenő érdeklődéssel szembesült, mindez egy (hogy a beszélgetésen leszólt Baán Lászlót idézzem) „rugalmatlan keresleti kínálati struktúrát eredményezve”[1] sodorta válságba általában a kulturális ágazatot.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy finanszírozási problémák nem csak a posztszocialista országokban kerültek napvilágra ebben az időszakban. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is elkezdődött az útkeresés arra vonatkozóan, hogyan lehet a költség-kór ellenére is egyensúlyba hozni az állami szerepvállalást és magánforrások bevonásának szükségességét. Apropó, költség-kór/Baumol-Bowen hipotézis, na ez sem hangzott el a beszélgetésen, pedig alapvető probléma éppen az állami finanszírozással kapcsolatban.

Azzal az állítással is vitatkoznék, hogy Magyarország teljes mértékben leszakadó lenne a művészetben, legalábbis nem feltétlenül folyamatos ez a tendencia, főleg ha az állami finanszírozási oldalt nézzük. A 2009-ig rendelkezésre álló adatok alapján elmondható, hogy a rendszerváltás után is a közvetlen állami támogatások mértéke Magyarországon az uniós átlag feletti volt. Tóth Ákos kutatásai alapján az is kiderül, hogy még az inflációval korrigált adatok esetében is növekedéssel lehet számolni a kulturális kormányzat költségvetése kapcsán.[2]

Arról nem is beszélve, hogy itthon egy átlagkeresettel (tehát nem nagy összeggel, mondjuk nettó 120-140 ezer) rendelkező polgár viszonylag olcsó áron juthat el színházba, operába, múzeumba éppen az állami támogatásnak köszönhetően. Arról meg ne is beszéljünk, hogy kortárs kiállítást gyakorlatilag ingyen nézhet pl. a Trafó galériában vagy az FKSE Stúdióban.

Somlói gyakran emlegette a briteket, mint példát arra hogyan is kellene ezt csinálni. Egy részről a brit példa is egy hosszú útkeresés eredménye és nem rózsaszín cukorfelhő. A lottó bevételekből minden jelentős múzeumi tevékenység támogatáshoz juthat, de rendelkezni kell önerővel is. Az állam csak koordinál, válogat a beérkező ötletek és tervek között és biztosítja az alapműködéshez szükséges összegeket, az alkalmazottak fizetését, az épület fenntartását. Nagyon fontos kitétel azonban, hogy a kapott összegekért teljesíteni is kell. A kormányzat megköveteli, hogy megfelelő színvonalú teljesítményt nyújtson a közösség pénzéért cserébe, amit külön megállapodásokban rögzítenek, melyekben többek között az ideális látogatószámot is megkövetelik. A múzeumok csak az alapműködésükhöz szükséges pénzt kapják az államtól. A kutatáshoz, kiállításokhoz pedig pályáznak különböző alapokhoz és a magánszponzorokhoz. A múzeumigazgatók menedzseri feladatokat látnak el, miközben élénk lobbi tevékenységet folytatnak a politikai és gazdasági szférában.

Más részről Londonból hazaérkezett magyaroktól éppen azt sérelmet hallottam, hogy jó keresetek ide vagy oda, bizony, a kultúra sokkal inkább megfizethetetlen, mint itthon.

Szóba került Szoboszlai által az Unió Creative Europe programja is, természetesen csak azt méltatva, hogy lám bezzeg az Unió mennyi pénzt áldoz a kultúrára. Azért ez sem ennyire rózsaszín. Ugyanis azt a magánembereknek beadagolni, hogy a kultúra miért fontos, és miért kell közpénzből támogatni, nem csupán itthoni nehézség. Az EU polgárok nagy része nem túlságosan rajong azért a gondolatért, hogy az Unió olyan mértékben támogassa a kultúrát, mint mondjuk a mezőgazdaságot. Éppen ezért nem szerepel a kultúra szó a program nevében, helyette a jóval „trendibb” kreatív szektort emlegetik. Ezekre a problémákra pedig éppen a Jurányi házban tavaly áprilisban megszervezett workshopon Inkei Péter hívta fel a figyelmet. Ez a workshop valóban a finanszírozás lényegi problémáival foglalkozott, de nem elméleti szakemberek monológjaival, hanem a valós piaci szereplők és konkrét esettanulmányok felvonultatásával.[3]

Szoboszlai az önkéntes munka szerepét is kiemelte, mint egyfajta megváltó lehetőséget. Én azonban azt gondolom éppen azért, amiért Amerikában ez működhet, Magyarországon éppen annyira nem. Az önkéntesség szép dolog, de egy olyan országban, ahol a gazdasági helyzet olyan amilyen, és a kultúrára fordítható szabad felhasználású jövedelem amúgy is alacsony, nem várható el, hogy az állampolgárok, az amúgy az ő pénzükből finanszírozott intézményekben még ingyen is dolgozzanak. Ráadásul amennyire én látom, az intézmények úgy állnak hozzá az önkéntes munkához, mint az egyszeri magyar ember az ingyen termékekhez. Mindegy, hogy valóban szükség van-e rá vagy megfelelő-e a minősége, ingyen van, tehát mérték és átgondoltság nélkül fel és kihasználják. Bizonyos, éppen a művészetben megjelenő munkákra szakképzett emberek kellenek, akik szakképzettségük minőségébe és megszerzésébe időt és pénzt áldoztak. Az ilyen szakemberek esetében ugyanúgy illik és szükséges megfizetni ezt a tudást és befektetett energiát, pénzt, időt, mint a művésznek a tehetségét, a vásznat, a képkeretet, az ecsetet. Ha egy kortárs képzőművésztől nem várjuk el, hogy ingyen odaadja a munkáját, akkor miért várjuk el egy tárlatvezetőtől, kurátortól, rendezvényszervezőtől, kulturális menedzsertől, de még a teremőrtől is, hogy ingyen dolgozzon?

Szoboszlai megkérdeztette a közönségtől ki ismeri Csákány munkásságát, pénzszerzési módszerét. A terem fele nem tette fel a kezét. Mondjuk ez szerintem pont nem baj, de éppen ő volt az, aki előtte viszont felháborodva közölte, hogy a művészeti szférában a mecenatúra, szponzoráció fogalmai nem tisztázottak. Talán éppen erre lett volna jó ez a beszélgetés, hogy tisztázzák. Személy szerint én nem Csákány ismertségét szavaztattam volna meg, hanem mondjuk azt, ki ismeri David Throsby koncentrikus körök modelljét, vagy ki tudja mi az a Baumol-Bowen elmélet, mi különbözteti meg a kulturális javakat az egyéb közgazdasági értelemben vett javaktól, a műgyűjtés és a műtárgyak, múzeumok, galériák szerepe hol van a gazdasági szférában? Esetleg ki ismeri Tóth Ákos megjelent komoly munkáit a kultúra finanszírozással kapcsolatban?[4] Mindez éppen arra lett volna jó, hogy kiderüljön miért is kell és éri meg az államnak támogatnia a kultúrát. (pl.: pozitív externáliákként hatnak, na de mi is az a pozitív externália, ugye?)

Az index tudósítójával ellentétben nekem Somlói politikusokról szóló véleménye éppen negatívnak tűnt, vagyis, hogy nem értette, az említett színháznak miért is volt a közönség után 2. helyen annyira fontos a politikusok megszólítása, számukra is fontossá téve azt a kulturális projektet, amit véghez szeretnének vinni. Persze lehet, hogy félreértettem, mert ez már a 1,5 óra vége felé hangzott el, eddigre pedig a sok üres fecsegésnek hála némileg elkalandozott a figyelmem, magamban mormogva azokat az alap közgazdasági és kultúrafinanszírozási modelleket és esettanulmányokat, amelyeknek létezéséről úgy tűnik, mintha az itt jelenlévő szakemberek sose hallottak volna.

Márpedig tetszik vagy nem, politikusok mindig lesznek, ahogyan valamilyen összetételű kormány is mindig lesz. A művészeti menedzsmentnek mindig feladata lesz és szükségszerű, hogy az adott politikai közegben bizonyos művészeti projektek és intézmények mellett lobbizzon. Ha úgy tetszik ez ugyanolyan munka, mint egy magán szponzor megszerzése. A cél mindkét esetben ugyanaz, pénzt kell szerezni az adott személytől, intézménytől. Ennek kapcsán pedig nem elsősorban az esztétikai szempontokat, vagy a világ jobbá tételével kapcsolatos gyönyörű szólamokat kell hangoztatni. Lehet ezt is, csak akkor páros lábbal rúgnak ki az adott vállalattól, ahogyan ezt Szoboszlaiékkal is tették. A szponzoráció megszerzése kemény munka, nehéz feladat, éppen ezért szakképzett és gyakorlott ember kell hozzá, mondjuk egy kulturális menedzser és nem egy kurátor. Persze nagyon örvendetes, hogy most végez majd a képzőn az első MA kurátori évfolyam, de ők a szakmai részét adják majd a kortárs művészetnek, nem a finanszírozásit. Ez utóbbihoz egy nagyon jól képzett kulturális menedzseri kör szükséges, amely kör ma Magyarországon még nem elfogadott, szakmai gyakorlatszerzésük és oktatásuk pedig igen akadályozott.

Pedig a kulcs az, hogyan tudjuk egy vállalat marketingesének, vagy az adott politikusnak és pártjának hatékonyan felvezetni, neki miért is éri meg, ha támogatja a mi ügyünket. Ehhez viszont ismerni kell a tárgyalópartnert, ne adj’ isten kommunikálni kell vele. A vállalatot az fogja érdekelni, hogyan fog ez neki konkrétan pénzben, profitban előnyösen megjelenni, a politikust pedig az, hogyan fog ő vagy a pártja az állampolgárok szemében vagy nemzetközi politikai szinten pozitívabban megjelenni.

Éppen ezért nem tartom korrektnek Somlói véleményét a Szépművészeti Múzeummal kapcsolatosan sem. Kifejtette, milyen ördögtől való, ahogy bulvár stílusban mutogatják a fehér kesztyűs szakembereket, akik képeket bontanak ki és vizsgálnak nagy felhajtással, bemutatnak egy-egy sztárképet, elmondják mennyibe került stb.

Az a helyzet (és ezt nem igazán értem ő miért nem érti, hiszen elvileg a for-profit világában tevékenykedik), szóval az a helyzet, hogy ezt a valamit úgy hívják, hogy PR- és marketing stratégia. Durva, ugye? Márpedig a célcsoportot ezek érdeklik első körben és ezzel lehet őket megszólítani.

Sértődötten jegyezte meg azt is, hogy no lám semmi tartalom nem jelenik meg itt csak a parasztvakítás! Van egy rossz hírem Somlóinak, igen, ez így megy, így lehet embereket bevonzani egy kiállításra is. A tartalmat majd megkapja, ha bejön a tárlatvezetéses kiállításra. Na de úgy ki menne el egy ilyen eseményre, ha csak ilyen szöveget hallana felvezetőnek: „itáliai festő, aki korának művészeti elvárásai ellen lázadva vált a manierizmus, valamint a 17. század eleji naturalisztikus ábrázolás iskolateremtő képviselőjévé. Forradalmian új stílusa, amely a fény és árnyék kontrasztján alapul, vagy az alak drámai megvilágításán a mély árnyékból a barokk festészet ismertetőjegye lett. Ellenezte a bibliai témák hagyományos, eszményített értelmezését, modelljeit az utcáról szerezte és a vallásos jeleneteket életszerűen festette meg.”[5]

Dögunalom és érfelvágás! Pedig ez még egy könnyen emészthető wikipédia idézet, nem is egy elvetemült kurátori szöveg. Ráadásul épp Petrányi jegyzi meg, hogy a csúnya magyar közönséget bezzeg csak az impresszionizmus vonzza, pedig hát a barokk is…

Tessék itt a barokk, amiért kevésbé rajonganak és hoppá, ügyes marketinggel bevonzották rá a közönséget…

Már csak azért is fura Somlói reakciója is, mert közben meg azt emlegeti, hogy szexivé kell tenni a művészetet! A helyzet az, hogy unalmas, elméleti tartalommal nem lehet eladni semmit és pláne nem lesz szexi. A Szépművészeti viszont felépített egy brandet, ami ma már „menőnek” számít, kígyózó sorok vannak még olyan kiállítások előtt is, amelyekre amúgy magától senki nem menne el, ha csak hallaná. Valljuk be az utca emberének fogalma nincs arról ki az a Caravaggio, pláne akkor honnan tudná ki az a Beöthy Balázs vagy Brückner János.

Somlói viszont rávilágít egy nagyon fontos problémára, vagyis, hogy a magyar kortárs képzőművészetnek nincsenek arcai, véleményvezérei. Éppen ő az, aki viszont megemlíti ennek kapcsán Spirót, mint lehetséges véleményvezért (Ne kérdezze senki, vajon miért éppen ő került szóba...). Itt van a kutya elásva, vajon a kortárs irodalomról miért nem hallunk ennyi panaszt? Egyrészt azért, mert áll mögötte egy igen jelentős kiadói magántőke, másrészt azért, mert a JAK, Litera, Prae.hu körül kialakult fiatal írói gárda felismerték, hogy ha az alkotás öröme mellett abból meg is szeretnének élni, akkor bizony a közönséget el kell érni, amihez pedig megfelelő PR- és marketing stratégiára van szükség, nem pedig elitista műmájer művészi pózolásra. Ennek következménye, hogy valószínűleg többen fognak tudni az utca emberei, vagy akár egy középiskolás osztályból kortárs írókat, költőket említeni, mint kortárs képzőművészeket.

Mi kell ehhez? Az kell, hogy lehetőleg ne kezeljék le a közönséget azzal, hogy ehhh ezeket nem érdekli a kortárs művészet, pedig milyen nagyszerű művek születnek. Egyáltalán nem meglepő, hogy az embereket ez nem érdekli, ugyanis nem tudnak róla! Lehet ülni egy galériába bezárva 4 képzőművészetissel, 2 kurátorral, 4 esztétával, meg a kiállító művész barátaival együtt mondjuk 20 emberrel, hogy hát tolongjanak itt az egyszeri állampolgárok a kortárs kiállításon, ha egyszer sehol nem jelenik meg az, hogy van ilyen kiállítás. Mondhatnánk, hogy az Art Market de jó, oda bárki elmehet és még jó reklámkampánya is volt. Hmm igen, jó volt valóban, de mondjuk nem biztos, hogy átlagemberként odamegy bárki a trendi hipsztermacsó nagyonművészvagyok emberekkel, vagy kiskösztümben feszengő galériásokkal operáló standokhoz, amikről ordít, hogy ha nincs a zsebedben min. 1-2 millió Ft, ne nagyon próbáld még csak megkörnyékezni sem.

Ráadásul minden előadó az edukáció (huhh na ez a szóhasználat is) fontosságát hangsúlyozta. az viszont nem derül ki, hogy ezt az „edukációt” ők akkor még is hogyan képzelik el. A közoktatásban egyértelmű, hogy ez nem működik (egyelőre). Ami működhet az, hogy a polgárok leszólása helyett, vagy a helyett, hogy felelősségre vonjuk őket, az adójukon felül miért nem adnak csak úgy pénzt a művészeknek, esetleg elkezdenek velük kommunikálni. Megmutatják nekik, mit csinálnak, hogyan és miért jó ez, és igen ehhez néha kell a csinnadratta és a parasztvakítás, de legfőképpen az a szemlélet, hogy az állampolgár kliens, fogyasztó, belőlük akarnak részben megélni, tehát partnernek és nem agyatlan, műveletlen idiótának bélyegezik őket.

Az a helyzet, hogy a kritika, amit Deme Péter megfogalmazott a múzeumokkal kapcsolatban teljes mértékben áll a kortárs képzőművészetre is:

„A magyar állampolgárok szinte semmilyen érdemi információt nem kapnak arról, milyen munka folyik múzeumainkban.”[6]

Véleményem szerint a közönséggel való aktív kapcsolattartás és ezzel együtt a kortárs művészetre nevelés egyik nagyon jó színtere lehetne az FKSE. Erre nagyszerű példa az igen sikeresen lezajlott Patron kortárs képzőművészeti vásár. Olyan módon lehetett műtárgyakat venni elérhető áron, kérdezni róluk, tájékozódni, hogy nem kellett sznob galériahangulatban feszengeni, ráadásul a stúdiónak van egy olyan vezetői gárdája és hangulata, ami az egyszeri betévedő embereket is képes lenne partnerként kezelni. A probléma itt is ugyanaz sajnos, senki nem tud róluk…

A politikával és a jelenlegi kormánnyal való kapcsolat szempontjából ugyanez a helyzet. Éppen már azt hittem a Szépmű stratégiájának említésével talán tényleg kialakul valamilyen vita a finanszírozási modellekről, de erre a moderátor (aki amúgy eddig kb. meg sem szólalt, pedig az ő feladata is lett volna, hogy provokatív kérdéseket tegyen fel…) elővette az MMA kártyát…

Óóó…megint az MMA.

Távol álljon tőlem, hogy a kormány kultúrpolitikáját pártoljam. Na de egy dolog az MMA tevékenysége, és másik dolog az, hogy a magyar képzőművészek saját maguk alatt vágják a fát.  Szép dolog a lázadás, lépcsőfoglalás, meg tüntetés. Kell is ez, demokráciában alapvető jog, hogy ha nem tetszik valami, kifejezhetem bizonyos keretek között. Na de valljuk be, ennek azért elég alacsony a hatásfoka. Tiltakozzanak, de e mellett érdemes lenne egy kicsit saját házuk táján is körülnézni.  A kortárs képzőművészet majdnem ugyanannyit árt saját magának konzervatív hozzáállásával és kultúra-gazdaságtanban bizonyított műveletlenségével, mint az MMA.

Pár évvel ezelőtt a régészettel kapcsolatban hasonló problémák merültek fel, akkor a szövetség elnöke a tiltakozás mellett azzal reagált, hogy konkrét javaslatokat dolgoztak ki a meglévőkkel szemben, plusz elkezdtek szervezni egy lobbi kiállítást, hogy megmutassák a nagy magyar politikusoknak, mi is kerül elő egy-egy autópálya ásatás során[7] (pl.: olyan honfoglalás kori leletek, ami azért e nemzeti identitásképzésben és ezzel együtt szavazótábor szerzésben elég jó érv lehet). Ez sokkal hatékonyabb konfliktuskezelési stratégia, mint az egyszerű sárdobálás az MMA-ra.

Véleményem szerint a kortárs művészeti szférának fel kellene ismernie, hogy az a módszer nem működhet, hogy lenézem és felelősségre vonom az állampolgárt és a vállalatokat, mert nem támogatnak, de közben nem akarom igazán megmutatni nekik mit is csinálok, cserébe azért kellene a pénze. Ugyanígy nem lehet várni NKA pénzekre és állami támogatásokra, miközben nem kommunikálnak a politikai döntéshozókkal (legalábbis nem a megfelelő módon), sőt a konstruktív javaslattételek helyett, kizárólag a lázongás és a józan gondolkodást nélkülöző „csak azért sem” ellenállás módszerét alkalmazzák.

Kósa beszédéből sokan csak az "ütős" mondaton háborognak, pedig az inkább csak egy szerencsétlenül megfogalmazott mondat, mintsem fizikai fenyítésre való felhívás. Sokkal ijesztőbb a beszédben megfogalmazott többi gondolat. 

Amennyire nekem az utalásokból lejött, nemrégiben a nemzetközi érettségi miatt komoly összetűzések lehettek az iskola és az önkormányzat között:

De két évvel ezelőtt, amikor... Emlékszem jó néhány arcra... Amikor azzal az ötlettel jöttünk ide, hogy meg kell csinálni a nemzetközi érettségi programot, akkor... hogy is mondjam... a lelkesedés nem volt hatalmas, ellenben senki nem merte kifejezni az ellenérzését, mert akkor mi voltunk a fenntartó

Nyilvánvalóvá vált, hogy az iskola vezetősége a haladás ellensége: ha pénzt akarnak adni neki, visszautasítja, mert lusta bármin is változtatni:

tehát nem arról van szó, hogy lebeszéljük a fenntartót, hogy kevés a pénz, hogy jó nekünk itt a langyos víz,

De szerencsére a renitens tanerők renitens vezetője lemondott:

(...) igazgató úrnak, aki most úgy döntött, hogy nem igazgatóként, hanem ööö... ööö... Szilágyi Szabolcs úr... igen, tanárként folytatja itt a munkáját ebben az iskolában

Úgyhogy az Mi, (akkor még nem KLIK, csupán az önkormányzat) megmenthettük az iskolát önmagától:

kedves tanárok, kedves diákok, igazgató asszony, becsüljék meg ezt a programot, ez is annak a sok-sok dolognak a része, amit mind azért csináltunk, hogy azt tudjuk mondani, hogy Debrecenben van mindenképpen az ország egyik legjobb középiskolája

Nem tudom pontosan, milyen a nemzetközi érettségi. Jónak hangzik, persze, de az biztos, hogy ha tiltakozott ellene az iskola vezetősége, annak jó oka lehetett. Például hogy túl gyorsan akarták bevezetni ezt az új rendszert (két éven belül, ha jól értem), vagy amiatt, mert itthon nem fogadják el azt, nem tudom. Mindenesetre nyilvánvalóvá vált ebből a beszédből, hogy mostantól nem az van, hogy az iskola szeretne valamit csinálni, kér hozzá pénzt, az önkormányzat pedig vagy megadja vagy nem. Mostantól a KLIK határozza el, az iskolán belül mit akar megvalósítani, az igazgató pedig vagy végrehajtja, vagy lemond.

Persze, ahogy Kósa elmagyarázza nekünk, mindez a diákok érdekében történik, hogy az ő tehetségük minél jobban kibontakozhassék. Mindez szép és jó. De pontosan hogyan is gondolja ezt a tehetséggondozást?

akármennyit keresnek a tanárok, akárhogy érzik magukat a diákok az iskolában, ha a magyar oktatási rendszer nem fogja tudni azt (...) akkor Magyarország nem lesz képes versenyben maradni. (...) Nem lesz könnyű tanév, mert most indul be egy új intézményrendszer, fenntartói rendszer, ráadásul miután kellően türelmetlenek is vagyunk

Egy jól kereső (vagyis megélhetési gondokkal nem küszködő, motivált) tanár és egy boldog, kiegyensúlyozott gyerek a jelek szerint nem előfeltétele a sikeres tehetséggondozásnak. Hogy minél több tehetséget facsarjon ki a mostani fiatalokból, Kósa lefekvés előtt minden bizonnyal Sztálin gondolatait olvasgathatta a nehézipar hatékonysága növelésének eszközeiről. Csak ötéves tervek helyett neki egyéves tervei vannak.

De azért próbáljunk meg pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Ha a "Hajdúság Comeniusa" (az elnevezés Hont Andrástól) továbbra is koncentráltan tehetséggondoz, akkor legalább az ország egy másik komoly problémáját sikerül megoldania: megállítja a fiatalok külföldre vándorlását. A diákok többet nem fognak külföldre menni. Ugyan nem a haza szeretete miatt maradnak itthon, hanem mert a középiskola alatt / után szanatóriumba viszik őket egytől-egyig - de ez legyen majd az egészségügy gondja. Kósa abban nem segíthet, hiszen az oktatásügy az ő szakterülete. 

Lassan eljön az ideje annak, hogy elkezdjünk aggódni a magyar nép sorsán, ugyanis a vesztünkbe rohanunk minden erőnket latba vetve. A mostani alkotmánymódosítás elfogadása nem azért egy mérföldkő, mert a javasolt módosítások olyan nagy csorbát ejtetnének a magyar demokratikus államberendezkedésen, hanem mert egy ijesztő társadalmi tendencia, vagy ha úgy tetszik mintázat, viselkedésforma kezd formát ölteni, ami nem más mint a rezignáltság és a nemtörődömség.

Lehet az időjárásra, netán a tavasz fáradtságra, esetleg a félelemre fogni, de a negyedik alkotmánymódosításnak nagyobb társadalmi elégedetlenséget kellett volna kiváltania. Hol van már a Milla által korábban megmozgatott több tízezres tömeg, vagy a diákok kezdeti lelkesedése? Sehol sincs, már a kormány sem fél az ellenzéktől, ami lássuk be komoly veszélyeket rejt. A tüntetés hiánya nem azt jelenti, hogy a társadalom maradéktalanul meg van elégedve a mostani kormány munkájával, vagy hogy egyetért a kormány intézkedéseivel, pusztán azt mutatja, hogy a magyar megint megfáradt, inkább élvezi még azt ami van és köszöni szépen, hagyják már békén. A buli is kivész az utcára vonulásból, aztán meg ki a fenének van arra energiája, hogy hetente órákat álljon a hidegben arra várva, hogy mikor zavarják el, állítják elő, vagy akár csukják le. Tavasszal sem lesz jobb, mert akkor inkább a természet, mint a társadalom hív.

Pedig baj van, nem is kicsi, hanem nagy. A nemzetközi retorika is kezd megváltozni hazánk felé, egyre keményebb javaslatok fogalmazódnak meg arra az esetre, ha Magyarország semmibe veszi az európai normákat és értékrendet, vagy ha folytatja gazdasági különutas politikáját. Az európai közösség nem is tehet mást, hiszen a magyar nép süllyed saját mocsarában és látszólag nem képes magán segíteni.

A probléma nem csak abból fakad, hogy a magyarság egy depressziós ember tüneteit produkálja, hanem hogy a Fidesznek így 2013 elején sincs érdemi kihívója és alternatívája. Nem valószínű, hogy a közeljövőben az MSZP képes lenne népszerűségi mutatóin drasztikusan javítani, meg amúgy is egy hitelét vesztett párt komoly jelölt nélkül. A többi kis pártról meg nem is érdemes beszélni. Már sokan sok helyen hangoztatták, de attól még igaz, hogy Magyarország csak úgy léphet túl a mostani politikai társadalmi krízisen, ha a mostani politikai elit eltakarodik a színről. Olyan politikai erő kell, amely nem méricskél, nem társadalmi ellentétekre, feszültségekre épít. Kicsi a valószínűsége, hogy ez a közeljövőben megtörténne, feltehetőleg a Fidesz a következő választásokat is megnyeri és még jobban bebetonozza a hatalmát.

Ennek ellenére a Fidesznél a megoldás kulcsa. A választások során a magyar társadalom nagy része érzelmi alapon dönt és jelenleg a Fidesz az egyetlen olyan párt, amely vállalható keretek között, nacionalista eszmék terjesztése útján felkarolja a tradicionális nemzeti identitást és törekszik annak a megőrzésére. A Fidesz tagjainak nemcsak a párt, hanem az ország érdekében is megálljt kell parancsolnia a párt morális és szakmai erodálódásának és meg kell tennie a megfelelő lépéseket, hogy megújuláson essen át akár prominens tagot beáldozásával is. A Fidesz választhat, vagy egyre inkább autoriter lesz, aminek előbb utóbb fájdalmas bukás lesz a vége, vagy megteszi a megfelelő lépéseket, ami akár a párt szakadásához is vezethet, de hosszútávon az ország, nemzet érdekeit fogja szolgálni. A kérdés már csak az, hogy lesz-e valaki a Fideszen belül aki elég bátor ahhoz, hogy elindítsa a párt megreformálását.

Az ELTE Bölcsészkarára az utóbbi időben gyakran rájár a rúd. Nem elég, hogy a kormány felsőoktatási reformjával egyet nem értők tartós székhelyévé vált, sorra fény derül a HÖK elmúlt évek etikátlan és morálisan megkérdőjelezhető működésére - amellett, hogy listázták a hallgatókat, a Jobbik toborzóirodájaként is funkcionált. Szávay uralma alatt aki egy picit is a tűz közelében volt, tudott a HÖK megkérdőjelezhető működéséről és az ott uralkodó szélsőjobb szemléletről, de természetesen mindenki kussolt róla, mert valljuk meg őszintén, senkit sem érdekelt. A mostani botrány kirobbanásával előkerülnek a régi Börnis storyk, várhatóan és remélhetőleg nem csak egy diák fogja kiteregetni a szennyest. 

A listázás miatt számos hökös és exhökös megszólalt, sokuk nemcsak blogokon, hanem a facebookon is védik igazukat, hogy ilyesmi nem történhetett meg az ELTE BTK HÖK-ben. Bencsik János és társai cáfolják a lista létét és azt sugallják, hogy a HÖK makulátlan. Igaz, én nem tudom megcáfolni, sem megerősíteni a lista valódiságát – azt majd az egyetemi vizsgálat kideríti – az viszont az eddigi beszámolók alapján eléggé nyilvánvaló, hogy a HÖK-ben igenis történtek etikátlan dolgok. Tehát számomra felháborító Bencsik János és társai képmutatása. Nem tartom reálisnak, hogy ne tudtak volna ezen dolgokról, ha viszont tényleg nem, én kérek elnézést és egyben jelezném, hogy komoly aggályokat vet fel rátermettségük, ugyanis semmit sem érzékeltek abból, ami az orruk előtt zajlott.

Bencsik János felháborodásában György Péternek is válaszolt azon cikkére, melyben azt fejtegeti, hogy az ő hibájuk is, hogy ennyire megerősödött a Jobbik az egyetemen. Bencsik János mérhetetlen buta írásában világok harcáról beszél, ahol a keresztény összecsap a zsidóval (erről később) és azt fejtegeti, hogy az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéke a liberális eszmék diktatórikus terjesztésének fellegvára. Mint korábbi média szakos diák, ezt kikérem magamnak a tanáraim nevében is. Soha semmilyen ideológiai korlát nem ért, igaz nem is vallok olyan eszméket, melyek arra irányulnak, hogy bárkit is korlátozzanak saját világnézetének gyakorlásában. A média tanszék egyetlen hibája, hogy túl liberális, igen, nem ad világmagyarázatot, rábízza a hallgatókra, hogy a megszerzett tudás útján alakítsák saját világszemléletüket. Elismerem, sok ember képtelen erre.

Bencsik János lezsidózza a tanszéket, míg magát kereszténynek vallja. Ebből is látszik, hogy nem figyelt eléggé az órákon, mert akkor nem vonna ilyen párhuzamokat. Kedves János, zsidó alatt mit ért? A zsidó vallást, a zsidó kulturális szokásokat, vagy a származást? Míg a kereszténység egyértelműen a vallásra és a mögötte húzódó értékrendre utal, akkor hogy a párhuzam legitim legyen, a média tanszék zsidó vallású és kultúrájú?  Ugye érzi, hogy ez így enyhén szólva is hülyeség. Jelezném, hogy mindannyian magyarok vagyunk, összeköt minket a nyelv, a történelem, a kultúra és a hazaszeretet, csak az a különbség, hogy mi nem mondjuk meg, hogy ki a jó magyar, milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy igaz magyar, míg maguk, a Jobbik, léptem nyomon méricskél.

Bencsik János mellett Bakó Beáta is hiányolja a média tanszékről a jobboldali életérzést, világmagyarázatot, szeretné ha egy kicsit a családdal, a nemzeti identitással és a kereszténységgel is foglalkoznának az órákon. Ehhez csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy nacionalizmus elméleti kereteiről és identitáspolitikáról elég gyakran szó esik a képzés során, de az egyetemnek nem az a feladata, hogy identitásteremtő erővel bírjon, tehát nem várható el, hogy az órákon arról tanuljunk miért jó magyarnak lenni. A vallás pedig magányügy, ha valaki szükségét érzi, hogy keresztény közegben legyen, járjon templomba, vagy ha vallásfilozófiai kérdésekről akar tanulni, járjon valláselméleti képzésre. Szintén magánügy a nemzeti identitás, hogy kinek mit jelent, milyen értékeket lát mögötte. Hangsúlyozom, hogy az egyetemen, a tudományos életben nincs sok helye érzelmi kérdéseknek. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet róluk beszélni, de el kell tudni vonatkoztatni tőlük, amire láthatóan sokan nem képesek. 

Amennyiben tényleg volt baj a tanszéken a jobboldali világnézettel, mármint tanulmányi szinten, akkor biztos vagyok benne, hogy mindössze a kritika hiánya miatt (a szakmaiságról egy remek összefoglaló itt). Úgy vélem, hogy teljesen irreleváns, hogy egy diák miről ír médiaelemzést – ez tényleg téma függvénye – de a kritikai megközelítés hiánya meg fog látszódni az értékelésen: tehát médiás példánál maradva, ameddig egy jobboldali médiafogyasztó nem képes kritikával illetni a jobboldali sajtótermékeket (ez igaz a másik, avagy a baloldalra is), addig nincs miről beszélni. Jelen esetben is a “liberális zsidó” tanszék oktatói tartanak önrevíziót és nem a Jobbik (ugye mennyire etikus a hököt toborzó irodának használni?). Emlékszem, hogy Bencsik János a média tanszék által szervezett konferenciákon rendre felszólalt és kifogásolta, hogy miért nem érkeznek a másik oldalról is előadók (mellesleg szoktak, csak a mérsékelt fajta) de ő is abba a hibába esett, hogy önkritikát nem gyakorolt, hogy a Jobbiknak min kéne változtatnia. Azon is el kéne gondolkodni, hogy a szélsőséges ideológiák miért nem szalonképesek bizonyos közegekben.

"Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak." Így kezdődik Kosztolányi verse, ami e poszt szerzőjének azonnal eszébe jutott az ELTE BTK-s gólyalistáról. Nem ilyen dramatikus a helyzet, mondhatják páran, a feljelentgető elnököcske esete sokkal inkább gyenge, mégis elszomorító paródiája a Kosztolányi-versnek. A mindenféle könyv egy Excel-tábla, amibe minden HÖK-irodában megforduló beleírhatott, a minden módon pedig a "libsi", "ratyi", "csúnya zsidó feje van", "revizionista Erdély-képpel rendelkező, de hip-hop rajongó" nagyrészt undorító jelzőkig terjed. Ráadásul mondhatnánk azt is, hogy ez egy egyetemi belügy, sőt a bölcsészkar belügye. Ez a "hököcske" azonban annak a szervezetnek a része, amellyel a kormány tárgyal, és a hallgatók demokratikusan választott, reprezentatív szervezetének tartja. A düh és a felháborodás után azonban rögtön jön a kérdés: Meglepődtünk? Nem. Változott itt valami az elmúlt pár évtizedben? Nem.

Az ELTE bölcsészkarán évek óta terjednek a mendemondák a Jobbik keltetőjének számító HÖK-ről (ja, de még ott nem ogy. képviselők, szóval nem számít), az elsumákolt pénzekről (vajon miért éri meg évekig ott ülni?), az igen izgalmas választási gyakorlat pedig a médiába is bekerült (de ez biztos csak valami ratyi libsi propaganda volt).

Legyinthetünk, ez csak szóbeszéd, valakinek nem tetszik, hogy nem hozzá, hanem máshoz kerül a pénz. Amellett, hogy nem tesz éppen jót a HÖK hírnevének (ha ez egyáltalán érdekel is valakit), biztos csak irigy furkálódás. A most előkerült lista - ami azért csak ott lapult valakinél évekig - elkeserítő, szomorú, de azért annak is az eredménye, hogy eddig senkit nem érdekelt, hogy mi folyik az egyetemen, és valljuk be, arra is kevés az esély, hogy ezután is bárkit fog. Arról például szívesen megnéznék egy statisztikákát, hogy mekkora a részvételi arány a Szakos Hallgatói Érdekképviseletek tagjainak a megválasztásán (innen küldenek delegáltakat az elnököt megválasztó küldöttgyűlésbe). Nem volt éppen nehéz a szépreményű wannabe politikusoknak kisajátítani a hallgatói önkormányzatot, ha pedig már ott vannak, akkor legalább gyakorolnak: korrupció, listázás meg miegymás. És hogy ki ne maradjon, még jelentsük fel a tanárainkat is, amúgy is kik lennének ők, hozzánk képest. Ez most a legfontosabb probléma, az nem számít, hogy az egyetem összedől, a pénz egyre kevesebb. A külső szemlélő számára valóban úgy tűnik: miért lenne ezért ekkora kár.

És valóban, ha valami visszafordíthatatlan történik, akkor az sokkal inkább az egyetemi hallgatók bűne lesz már, mint a kormányzaté. Szépen gyakorolják azt, amit a megelőző generációk: címkézés, besorolás a nekünk nem tetsző csoportokba, majd az utolsó percig sütögetik a saját kis pecsenyéjüket a romok fölött. E sorok szerzője már-már sajnálja szegény Garbai Ádámot, aki azt hitte, hogy ezzel fogja jól megalapozni a jövőjét, pedig nem. Seggnyalókra szükség van mindenhol, de könnyen lejáratható emberekre nem igazán.

A kormány velük tárgyal, mert ők a demokratikusan megválasztott szervezet (muhaha), a Hallgatói Hálózat (amely valóban nem megválasztott, de ez a szervezet jellegéből fakad, tegyük hozzá, vezetőjük sincs) ilyen-olyan politikai szerveződésekhez kapcsolódik, meg még pénzelik is őket külföldről. A dékán az egyetemfoglalás első napján is a választásra és a választhatóságra utalt, és kijelentette, hogy ő ebben a hallgatói önkormányzatiságban hisz. Ehhez csak gratulálni lehet, hinni amúgy templomban kell, és ha a dékán meg akarja menteni még a hallgatói önkormányzatiságát, akkor jó lenne, ha nagyon gyorsan reagálna valamit, mondjuk kivizsgáltatná a dolgot.

A lista létrejöttére azonban van egy sokkal egyszerűbb magyarázata is: amíg a HÖK-elnök éppen a tanárokat jelentgette fölfelé, addig a HaHa-sok és egyetemfoglalók biztosította útvonalon Soros György az éj leple alatt besurrant a HÖK-irodába, és egy elemlámpa halvány fényénél töltögette a rubrikákat, természetesen egy listáról, amelyet Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc állított össze (Mit is utálnak? raszta, rocker, meg híp-hápos). Ja, és mindezt élő közvetítéssel megszavazták az A épületben, csak nem szerzett róla senki tudomást, mert az adást megzavarták az amerikaiak.

(Btw. a feljelentésnek a legnagyobb haszna az lett, hogy újabb tanárok hívták meg az egyetemfoglalókat az óráikra. Ezer hála is köszönet 2.)

A magyar online közösség számára talán kevésbé ismert az online vallomástétel műfaja, pedig már évek óta hemzsegnek az interneten az angol nyelvű, úgynevezett „confession” oldalak, amelyek lehetővé teszik az internetezők számára, hogy legsötétebb titkaikat anonim módon megosszák a nagyvilággal.

“Újév után egy nappal megpróbáltam öngyilkos lenni, időnként rosszul érzem magam, amiért segítséget hívtam.” - gourphugs.us

Talán mindenki érezte az életében legalább egyszer annak a szükségét, hogy könnyítsen a lelkén, megosszon olyan személyes élményeket, sötét titkokat, amelyeket alapjáraton nem tenne a társadalmi megbélyegzéstől való félelem miatt. Ezzel nincs is semmi baj, természetes ember igény, hogy időnként kiteregessünk a szennyesünket és a kapott reakciók alapján megerősítést nyerjünk, hogy végül is normálisak vagyunk. Az is érthető, hogy akármennyire is szükségünk van ilyesfajta emberi interakciókra, mindig ott motoszkál bennünk a félsz, hogy mi van akkor ha a megosztani kívánt élmény, titok, vagy érzés mégsem normális és megrökönyödést vált ki a környezetünkből, illetve a szeretteinkből?

“Ezt ki kell adnom magamból. Egy évvel ezelőtt egy haverommal LSD-t toltunk, aminek az lett a hatása, hogy azt hittem ő egy földönkívüli és baseballütővel - amit egy fénykardnak képzeltem - verni kezdtem. Kórházban kötött ki és három hétig bent is kellett maradnia. Sosem mertem bevallani neki, hogy én vertem össze.” - gourphugs.us

Az ember szeret biztosra menni, így többnyire megválogatja, hogy kivel mit oszt meg. Van ugye a család és a legjobb barátok, akikkel jó esetben mindent meg lehet osztani, de ez nem mindig egy opció, szituáció és embere válogatja. Gyakran már az is segít, ha a kommunikációs folyamatot személytelenné lehet tenni, ennek az egyik korábbi közkedvelt formája a gyónás, hiszen egyrészt vizuálisan kapcsolat nincs, másrészt abban a hiszemben történik a folyamat, hogy a kommunikáció zárt csatornán keresztül zajlik, amit feloldozás követ.       

“Tegnap este az unkatestvéremmel berúgtunk egy buliban aminek az lett a vége, hogy alaposan megdugtam. Mindig is vonzónak találtam, de mivel az unkatesóm, ezért szóba sem jöhetett, de be kell vallanom, hogy baromi jó volt a vele sex. Szeretném, ha újra megtörténne, de nem tudom, hogy hozzam fel neki.” - gourphugs.us

A szekularizált társadalmakban értelemszerűen a gyónás visszaszorulóban, más alternatívák kerülnek előtérbe. Sokak számára vonzó pszichológust felkeresni, azonban az ‘agyturkász’ szakma még mindig bírhat egy negatív felhanggal, valamint nem mindenki számára érhető el anyagi okok miatt. Időközben az egyének közötti kommunikáció is alaposan átalakult köszönhetően a modern infókommunikációs eszközöknek. Egyre több fiatal részesíti előnyben a személytelen kommunikációt, már a telefonon történő beszélgetést is kényelmetlen lehet számukra. A különböző online chat szolgáltatások pont a személytelenség miatt lettek sikeresek, egy álnév mögé bújva következmények nélkül bárkivé válhatunk, sőt akár valódi önmagunkat is nyújthatjuk tesztelve, hogy milyen reakciók érkeznek különböző megnyilvánulásainkra.

“Egyszer vártam egy liftre és mikor végre megérkezett és kinyílt az ajtaja, megpillantottam egy kisbabát egy tolókocsiban. Ahelyett, hogy kiszedtem volna, megvártam, hogy becsukódjon az ajtó és továbbmenjen a lift a babával.” - gourphugs.us

Az online vallomástétel nem áll túl messze a chatteléstől, vagy a fórumozástól, mindazonáltal míg ezen kommunikációs formák főként a kétoldalú interakciókra épülnek, addig a vallomások közzététele egyfajta kinyilatkoztatás, amire igaz reakciók érkezhetnek, nem diskurzus megkezdésére hivatott.

Nehéz megmondani, hogy az első vallomások tételére szakosodott oldal mikor nyílt meg, mindenesetre elszaporodásuk az 2000-es évek közepére tehető tehető, így a műfaj az internet történelmében középkorúnak mondható. A legnagyobbak és a legismertebbek már be is zártak, aminek számos oka lehet, de feltehetőleg nem a népszerűségükkel volt a probléma. Ezen oldalak működésének az alapelve, hogy a vallomástevők teljes anonimitást élveznek, ezért is mernek megosztani a nagyvilággal gyakran botrányos élményeket is. 2009-ben egy hölgy az azóta megszűnt apolo.gy c. oldalon bevallotta, hogy megölte férjét és nem bukott le vele. Természetesen a vallomás nem feltétlenül igaz, lehetetlen megmondani, mindenesetre az oldalakon megjelent írások zöme erősen negatív felhangú, megbotránkoztató és gyakran felzaklató. Erről a jelenségről Jeffrey, a grouphug.us alapítója is beszámolt, azonban ő úgy véli, hogy a megjelent élmények zöme igaz. Jeffrey-t egyszer az amerikai titkosszolgálat is felkereste, mert valaki az általa üzemeltetett oldalon megfenyegette az Egyesült Államok elnökét. 2012-ben végül a grouphug.us is bezárt, a pontos okok nem ismertek, mindazonáltal Jeffry egyik nyilatkozatában már korábban kifejtette, hogy számára terhes egy olyan oldalt működtetnie, melyen ennyire elszaporodtak a negatív felhangú élménybeszámolók. A grouphugs.us korábbi sikere abban is mérhető, hogy alapítása után egy évvel, 2004-ben egy könyv is megjelent Stoned, Naked, and Looking in My Neighbor’s Window címmel, mely Jeffrey által kiválogatott 200 vallomást tartalmaz. A könyv Jeffrey saját őszinte vallomásait is közli.

A vallomástételekre szakosodott oldalak felépítése és szerkezete hasonló, a posztolás nem regisztrációhoz között és egyes vallomásokat általában kommentelni és értékelni is lehet. Az egyszerűbb felépítésű oldalak ömlesztve közlik a vallomásokat, míg mások kategóriákba rendezik azokat. Az interneten fellelhetők bizonyos témák, társadalmi csoportok köré épülő weblapok is, mint például ahol csak nők tesznek vallomásokat különböző őket érintő élményekről (terhesség, anyaság, stb.). A sok oldal közül azonban kiemelkedik a postsecret.com, mely művészeti projektként közelíti meg a vallomástételt. A megosztani kívánt élményt egy saját készítésű képeslapon kell megküldeni a honlap üzemeltetőjének.

Az online vallomások műfajáról nem született számottevő szakirodalom az elmúlt években, tudtommal, egyedül Sherry Turkle Alone Together című művében szentelt mindössze egy fejezetet a témának. Az írónő is kiemeli, hogy nem lehet megállapítani a vallomásokról, hogy valódiak-e vagy sem, de a hangsúly nem is feltétlenül az állítások tartalmán van, hanem hogy ezen oldalak virtuális közösségeket hoznak létre, melyek megmutatják, hogy másoknak is lehetnek problémáik, valamint mód nyilik következmények, emberi interakciók, érzelmek nélküli kinyilatkoztatásokra - amik a lelki békénk megőrzését segíthetik elő. Hogy ez jó, vagy rossz, mindenki döntse el maga.

Érdemes még megnézni: http://www.anonymousconfession.com/

A média felelőssége is, hogy sikerül-e a diákoknak nyomást gyakorolniuk a kormányra. A HÖOK-nak és a rektoroknak most kellene igazán felvenniük a kesztyűt.

Ha valaki nem követte végig a médiumok “Percről percre” tudósításait vagy nem figyelte az élő adást, az elég torz képet kaphatott arról, hogy mi is történt tegnap a budapesti és a vidéki egyetemeken, illetve Budapest utcáin. A beszámolók szerint pár HaHás, (Hoffmann Rózsa szerint pár forró fejű agitátor) berontott az órákra, megzavarta az oktatást, néhány hallgató még tiltakozott is, majd megint elkezdtek mutogatni egymásnak valamit. Délután megindult a menet, és egy gyors fordulattal az ELTE bölcsészkarának kampusza felé el is kanyarodott - gyakorlatilag véget ért. Páran random módon átmentek más egyetemekre is, dobolgattak az utcákon, aztán rájöttek, hogy még sincsenek olyan sokan, úgyhogy visszamentek a BTK-ra, ahol tovább folyt a mutogatás, meg volt dínom-dánom is. A vidékiek pedig utánozták őket, közben voltak csúnyán beszélő éhségmenetelők is, aminek viszont már semmi köze nem volt a diákokhoz, de belekeverték őket a tudósításokba.

Az egyetemfoglalás (korábbi nevén blokád) első számú célja, hogy hallgatói ellenőrzés alá vonják a kampuszt, kialakuljon egy olyan fészek, ahová bármikor lehet menni, egy fórumhelyszín, az akciók innen indulnak és ide térnek vissza. Tegnap elsősorban arról szavaztak az ELTE BTK egyetemfoglalói, hogy meddig tartson a foglalás, hogyan működjön, hogyan tartsák meg a kampuszt. A “blokád” addig tart, amíg az átdolgozott részmegállapodást alá nem íratják Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével. (Ez tulajdonképpen az eddigi hat pont felturbózott változata.) Már a házirend megszavazása is elég hosszadalmas volt a döntéshozatal sajátosságai miatt, ezután jött csak a hétfői eseményekről szóló nyilatkozat, amelyet az egyetemfoglalók adtak ki, de a HaHa is támogat.

A felsőoktatás alapvetően egy olyan téma, amit nehezen lehet kommunikálni, a bázisdemokrácia eszközeit szintúgy, és a hallgatók egyik nagy feladata lenne az is, hogy kitalálják, a saját követeléseiket hogyan kommunikálják egy olyan ügyről, amelyet azok sem értenek teljesen, akik benne vannak. Nem még azok, akik csak a láblógató diákokat látják a tévében. (Azért azt érdemes megjegyezni, hogy a parazita diákok emlegetésekor rendkívül megszaporodik az élmunkás jó magyar emberek száma.)

A médián is nagy a felelősség, hogy érthetően próbálja meg lefordítani azt, amit a diákok üzennek és tesznek. A szkeptikusok sorába sokan beállnak, de fel lehet tenni a kérdést, hogy ha ez sem sikerül, akkor mi? A vonulgatás nem elég, naponta meg lehet bénítani a forgalmat, de akkor nem igazán marad arra idő, hogy összehozzanak egy olyan javaslatot, amit le lehet tenni az asztalra. Elutasítani lehet, de szakítani kellene azzal a “hagyománnyal”, hogy tagadáson kívül nem tudunk mást felmutatni. (Egyébként a további utcai akciókat nem zárták ki a diákok.)

A mostani foglalás lényege nem az, hogy állandóan több ezren legyenek az egyetemen, csak az, hogy mindig legyen ott valaki, aki tartja a frontot, és legyen egy hely, ahová bármikor lehet menni. Erre valószínűleg van erő, habár sok hallgató talán a szolidaritás hiánya, talán az érdektelenség miatt inkább nem vesz részt. Pedig a rögöz kötés - annak ellenére, hogy még a rendszerben lévő hallgatók egy részét sem érinti - már nem csak tartalma miatt fontos: Alaptörvénybe foglalása azt jelzi, hogy a kormány nem enged vitát semmiről. Amit mindenképpen véghez akar vinni, azt bebetonozza, ezt pedig innentől bármivel megteheti. (Nem igazán érthető azonban, hogy miért pont most dobták ezt be, mikor már egy ideje tudni lehetett, hogy február 11-én folytatódnak a tüntetések.)

Persze a HÖOK állítólag tudott róla - ezt állítja Balog -, Nagy Dávid HÖOK-elnök viszont értetlenül áll a dolgok előtt, még egy közleményt is kiadtak, hogy nem is hallottak a dologról. Ezután Hoffmann Rózsa egy közleményben letorkollta az LMP-t, majd még egyszer megsimogatta a HÖOK fejét. A szervezetnek most kellene beintenie (ha már akkor nem tette meg, amikor a Magyar Nemzet címlapjára került a nevük), sőt, ha merészebben fogalmazunk, akkor most rajtuk múlik a hallgatók sikere. És persze a rektorokon, akik ha nem féltik a széküket, most elengedik, és kiállnak a diákjaik mellett.

Egyelőre nem látni, hogy mikor fog kifulladni a dolog, mára a bölcsészkarra várják az Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum (OFEF) képviselőit. Az egyetlen remény az, ha ma az OFEF képviselői valóban megjelennek, és a sarkukra állnak, mert már nincs sok idő, és az utolsó pillanatban felébredni késő lesz.

„Erőteljes médiakísérettel, hiszterizált légkörben, pánikhangulatot keltve a média mintegy felszólítja a tagokat, hogy lépjenek ki (…) Nem szívesen mondom ki, de ilyen módon a jóhiszemű kilépő csupán eszköze a politikai csoportnak, hatalmi harcnak.”, mondotta volt Fekete György. Mert nem érti. De nem csak ő nem érti: például Hoffmann Rózsa sem érti. A békemenetesek sem értik. Illetve aki érti, az is úgy tesz a nyilvánosság előtt, mint aki nem érti. Pedig nem olyan nehéz ez: a magyar állampolgárokat nem(csak) politikai érdekek vezérlik. Természetesen vannak valóban olyanok, akik  pusztán politikai érdekből mindig minden intézkedést megtámadnak. A Gyurcsányt például aztán hótzicher egy fikarcnyit se érdekli az ország sorsa, de mindenre ugrik. Azt kellene azonban az egyszeri Fidesz-hívőknek belátni, hogy bármilyen hihetetlen, de sok olyan ember van, aki nem politikus, sőt, nem is akar politikus lenni, hanem egyszerűen fontosnak tartja a saját sorsát, a családja sorsát, vagy neadj’Isten még vadidegenek sorsát is, és úgy gondolja, hogy bizonyos intézkedések nemcsak hogy sértik az ő érdekeit, de mindemellett még nem is vezetnek sehová. Nem azért mennek el tüntetni például a diákok, mert (a) gonoszak és az ország bomlását akarják (b) a Tudjukkik fizettek nekik. Hanem mert nem akarnak irreálisan magas tandíjat fizetni, nem akarják, hogy az egyetemük csődbe menjen, valami olyan megoldást akarnak, aminek a kidolgozására több időt szántak, mint egy hetet, stb. Szintúgy: a magyar művészek nem azért akadnak ki Fekete György különféle megnyilvánulásain, mert meg akarják a kormányt buktatni, hanem azért, mert (majdnem ezeket a szavakat használva) kijelentette, hogy ezentúl nem a tehetséges bal- és jobboldali művészeket, hanem pusztán a jobboldali alkotókat kívánja támogatni, függetlenül attól, hogy azok mennyi tálentumot kaptak a Jóistentől.

Kedves Fekete György, kedves Békemenet, kedves Mindenki, aki a Baloldali Démontól retteg: azért írok Önöknek, hogy tudatosítsam Önökben, amiről láthatóan nem akarnak tudomást venni: nem minden médiahiszti. Az internet korában, amikor mindenki szabadon blogol, azt oszt meg a közösségi oldalakon, amit akar, stb., elég jól felmérhető, mi vágja ki az egyszeri állampolgárnál a biztosítékot. És bizony, az a rossz hírem van, hogy az Önök megnyilvánulásai hallatán bizony sokakra tört rá az online sikítófrász.  Nem a Zinternettel van a baj, és nem is a médiával, hanem Önnel, kedves FGy, BZs, HR és társaik. Ha ahogy Önök állítják, valóban az ország sorsát tartják elsősorban fontosnak, akkor tessék venni a fáradtságot, leülni a barátokkal és megbeszélni, na, mi az, amiben esetleg az eltérő véleményű embereknek (horribile dictu: politikusnak) igaza lehet,  mi az, ami netalántán jó és megvalósítható ötlet, és mi az, ami teljesen abszurd. És ha már mindenképp meg akarjuk őrizni a pozíciónkat, akkor hogyan kéne úgy megvalósítani az ő ötletüket, hogy a mi tekintélyünk se csorbuljon. Így mehet előre az ország. Abban az esetben, ha a Fidesz uralkodása és ezzel együtt a saját pénztárcájuk Önök számára minden másnál fontosabb, akkor tessék már legalább más szöveget kitalálni, vagy legalább ne az összes, hanem csak minden második mondatukba beleszőni a neoliberális összeesküvés ill. médiahiszti kifejezéseket. Őszintén kérem Önöket, különben engem kinyilatkozásaik olvasása közben a tehetetlen dühtől hamarosan elvisz a guta, és azt ugye nem akarhatják, hogy ily fiatalon elhalálozzak. Köszönettel: egy egyszerű lelkű vidéki leányzó.

Eddig hájas, lúdtalpas gyerekeket neveltek - mondta állítólag ma Hoffmann Rózsa Szegeden, és még azt is hozzáfűzte: "Az ember elborzad, hányan nem tudják, mi történt a trianoni országcsonkoláskor, miért beszélnek magyarul Székelyföldön, mi történt '56-ban. Sőt, még egy magyar népdalt sem ismernek."

Nagy dicséret lehet ez azoknak a pedagógusoknak, akik az előző tapasztalatokból okulva felkészültek, és még kérdéseket is összeírtak az államtitkár asszonynak, aki inkább írásban válaszol majd, nehogy még véletlenül valakivel nyílt színen kelljen konfrontálódnia.

Az életpálya modell alatt a Szeged Café szerint már csak kuncogó pedagógusoknak Hoffmann nevető gyerekeket kívánt, ha már pénz és kréta nincs, legalább örömködni lehessen. Apropó kréta: Hoffmann Rózsa nagyasszonyhoz méltóan a Középiskolai Hálózat tüntető tagjaitól a rózsát elfogadta, a krétát már nem, az biztos van neki otthon, vagy így szolidarít. Ha az iskolákban nincs, neki se legyen. Az államtitkár asszony egyébként először ideges lett a diákoktól (Úristen, diákok!!!), majd mégis szóba állt velük, hiszen intelligens lények ezek, nem a hülye-hájas fajta.

Egyébként érdemes lenne tisztázni, hogy az eddig felnőtt generációk nem mind lúdtalpasak és hájasak, nem mind műveletlenek, és ezután is lesznek lúdtalpas, hájas gyerekek, akiknek ezek a jelzők bizonyosan igazán jól esnek, hiszen nem férnek bele abba a szabványba, amit most az iskolában teljesíteni kell. Reméljük, hogy ha Hoffmann Rózsa rájön, mit mondott, nem kísértik majd álmaiban az utcára vonuló romkocsmák népe után a fellázadt lúdtalpas, hájas nebulók is, akiket megértő, a gyerekekhez empatikusan viszonyuló oktatáspolitikusként tulajdonképpen az eddigi oktatási rendszer elfuserált, hulladék végeredményeiként nevezett meg. A pedagógusok pedig mindazok, akik ehhez az egészhez asszisztáltak, de legalább a jövőben nem kell majd ezeket a hájasakat nézniük, hanem szép, nevető gyerekeket. (Az Orbán-kormány úgy tűnik, nem szereti a hájas embereket, a miniszterelnök is kritizálta már a dagadt katonákat. De tudjuk, mindenki azt utálja a legjobban, amit magában sem tud elviselni. És, igen, mások külsejére megjegyzést tenni elég csúnya dolog, és most a poszt szerzője is ezt tette.)

Az már csak hab a tortán, hogy Hoffmann szerint a hallgatói szerződés erkölcsi kérdés, így tessék felfogni. Meg amúgy is, a diákhitel sikeres, és nem tandíj. Ha az lenne, fizetés nélkül még az egyetemre se lehet belépni, szóval inkább mindenki örüljön. Ha az államtitkár asszony végre lemondana erről a pökhendiségről, akkor számba vehetné, hogy mi mindent kellene még erkölcsi kérdésként kezelni, milyen viselkedési szabályokhoz kellene alkalmazkodni, mi a helyes és a helytelen. Mit helyes mondani és mit nem, hogyan illene viselkedni, hogy az embert ne nézzék végérvényesen egy ellenszenves bohócnak.

ZsófiNóri legutóbbi bejegyezésében véleményem szerint egy fontos problémára hívta fel a figyelmet, azonban mintha az üzenet elsikkadt volna, és a bejegyzésre érkező kommentek újfent a cigányság és a bűnözés közötti kapcsolatot firtatták.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy cigánybűnözés nincs. Ez nem azt jelenti, hogy a cigányság körében ne lehetne magasabb a bűnözési arány bizonyos bűncselekmények tekintetében, de mivel erről nem készülhet hivatalos statisztika (jelenleg), ezért ilyen következtetéseket nem lehet levonni. A cigánybűnözés szókapcsolattal az a legnagyobb probléma, hogy kollektivizál és azt sugallja, hogy minden cigány bűnöző, ami nem igaz. Viszont az is teljességgel nonszensz, hogy nem lehet ilyen jellegű felvetésekkel foglalkozni, ami mindkét, a liberális és a szélsőséges hangok hibája is egyaránt. De úgy gondolom, hogy a téma aktuális, így beszélgessünk róla.

Identitás

Kezdjük azzal, hogy a cigánybűnözésről azért is értelmetlen beszélni, mert első körben meg kéne határozni, hogy kik a cigányok, mit jelent a roma identitás. Míg arra a kérdésre, hogy ki a magyar, viszonylag egyszerű válaszolni mert egyrészt az alaptörvényben meg van írva, másrészt – jó esetben – minden magyar rendelkezik egy olyan okmánnyal, ami tanúsítja, hogy magyar állampolgár (erről még lesz szó a későbbiekben a blogon). A Magyarországon élő romák természetesen magyarok (jogilag mindenképpen) de mégis cigányként tartja őket számon a közvélemény. De mitől cigány a cigány? A kultúrájuk, az etnikumuk, vagy netán a társadalomban betöltött szerepük miatt? Lehetséges, hogy a roma identitás úgy konstruálódik, hogy mindenki roma, aki romának vallja magát? Tehát akkor Gyurcsány Ferenc, mert egy “én is cigány vagyok” táblával a nyakában bohóckodott is roma, mert magát annak mondja? Ezt erősen kétlem. Egy másik lehetőség, hogy mindenki roma, akire romaként tekintenek (külön kell választani a csoporton belüli és kívüli megjelölést) – és témánál is vagyunk. 

Khmm... nevű kommentelő a közösséggel megosztott egy táblázatot, ami arról tanuskodik, hogy 2006-ban a fogvatartottak magas százaléka roma származású volt. Az adatokat a fogvatartottakkal foglalkozók szolgáltatták. A körülmények sajnos nem ismertek számomra, de feltehetőleg a börtönök munkatársai összeszámolták, hogy ők kiket gondolnak romáknak. Nem hiszem, hogy megkérdezték volna az elítélteket, hogy vajon ők romáknak tartják-e magukat. Hol itt a probléma? A probléma ott kezdődik, hogy egy külső szemlélő véleményalkotása szubjektív. Hadd hozzak fel egy példát. Jelenlegi munkahelyemen – ahogy azt nemrégiben megtudtam – több roma is dolgozik, ami nekem fel sem tűnt. Csak akkor tudatosult bennem, mikor egy vájt-szemű kolléga roma lányként kezdett el hivatkozni az egyik közös kollégára, akit ennyi alapján én nem is tudtam beazonosítani. Tehát ha ennyire szubjektív az identitás megállapítása egy külső számára, akkor az emlegetett statisztika hitelessége megkérdőjelezhető. (Dr. Póczik Szilveszter 50%-os roma arányról beszél a börtönökben, de hozzáteszi, hogy az 50%-ban az úgynevezett transzetnikai csoport is beletartozik, azaz akikről nem lehet megállapítani, hogy romák vagy magyarok).

Azt is érdemesnek tartom megemlíteni, hogy az emberek többségében a cigányokról él egy kép bizonyos külső-belső tulajdonságok alapján, sőt a cigány-roma jelző torzuláson is átmehetett. Elképzelhető, hogy a társadalom hajlamosabb “furán” beszélő, a társadalom alacsonyabb rétegeiből származó sötétebb bőrű embereket, akiknek ráadásul még köze is lehet valamilyen bűncselekményhez, cigányként, vagy romaként megjelölni – pedig lehet, hogy nem is vallják magukat roma identitásúnak!

Társadalom

Mindenesetre játsszunk el azzal a gondolattal, hogy valóban a romák között nagyobb a bűnelkövetők száma. Ahhoz, hogy megvizsgáljuk ezt a problémát és esetleg választ is találjunk rá, célszerű rákérdezni, hogy vajon miért van így? Minden társadalom sokszínű gazdaságilag, politikailag, valamint kulturálisan, minden társadalomban fellelhető nyomorban, mélyszegénységben élő emberek. Akik mélyszegénységben élnek, hajlamosabbak lehetnek bűnözésre, mivel annyira ellehetetlenülnek, hogy nincs más út a kitörésre. Vegyük példának Brazíliát és a világhírű favelákat. A falvelákon kívül élő jobban szituált polgárok könnyen bűncselekmény áldozatául eshetnek, amennyiben ellátogatnak ilyen helyekre. De erre a jelenségre senki sem mondja azt, hogy a brazilok bűnözők, hanem inkább azt, hogy a favelákban lakók között nagyobb arányú a bűnözés. A favelákat sem lehet egyik évről a másikra felszámolni, mivel pont a nyomor és az ellehetetlenülés miatt az ott lakók felvesznek olyan szokásokat (akár kulturális szokásokat is), amelyek nem kompatibilisek a külvilággal. Egyszerűen mások a játékszabályok és nem évek, hanem évtizedek kellenek míg integrálni lehet ezen elemeket a többségi társadalomba. Amíg egy gyerek a közvetlen familiáris környezetében más szokásokkal találkozik, addig nehezen győzhető meg, hogy máshol talán nem szalonképes az a viselkedési forma. Erre mi a megoldás? Biztos vagyok benne, hogy nem az elutasítás, mivel az elutasításra elutasítás a válasz.

Olvasnivaló:

Cigányozás 2010. anBlokk 4.

Dr. Póczik Szilveszter 2003. „A roma kisebbség szociológiai problémái.” Magyar Tudomány 1: 99–111 

Ugyan nincs róla statisztika, de mindenki tudja, hogy... gyakran kezdődnek így a "cigánybűnözésről" szóló vélemények. Magyarországon a rendszerváltás előtt (1971 - 1988) vezettek statisztikát a bűnelkövetők etnikai hovatartozásáról, ma nem áll rendelkezésünkre pontos adat. A médiában többször hivatkoznak az utóbbi években végzett kutatásokra, ebből a szempontból Póczik Szilvesztert szokták idézni, aki 50 százalékra mérte a roma arányt a börtönökben.

Ha ez a jelenség valóban fennáll, akkor a legfontosabb kérdés az, hogyan értelmezzük ezeket az adatokat. Az egyik, hogy azt mondjuk: igen, a cigányok ilyenek, a vérükben van a bűnözés. Az állásfoglalás előnye, hogy összesen nulla percig kell gondolkodni a probléma hatékony megoldásán, és nulla forintot kell a megoldás kivitelezésére költeni. (Egy olyan megoldásra, amely integráló, és nem a szegregációt segíti elő.) Tehát van kimondottan cigányok által elkövetett bűnözés, ha még undorítóbban akarunk fogalmazni, akkor ez a fajtájukra jellemző. (Ez esetben van például férfibűnözés is, a nemi erőszakot elkövetők között még mindig többen vannak a férfiak, mint a nők, többet vernek gyereket, habár erről sincsenek pontos adatok, de úgyis mindenki tudja, milyenek ezek.)

Ez a csoport nagyrészt egybeesik azokkal, akik ma a legnagyobb szegénységben élnek Magyarországon. Ha szociális problémaként értelmezzük a helyzetet, akkor már lehet megoldást találni. Persze, sokan úgy gondolják, rengeteg pénz ment már el az ilyen-olyan programokra, eredmény pedig nincs. Nem is lesz pár hónap, vagy pár év alatt, a romapolitika állandó változása pedig alapvetően lehetetlenné teszi, hogy bármi is megváltozzon. Vegyünk egy lányt, aki kiskorától azt látja, hogy az anyja már fiatal korától gyereket szült, otthon volt velük, nem dolgozott, és apjának sincs olyan foglalkozása, amellyel el tudna helyezkedni, igénybe veszik a segélyeket, az iskola sokadrangú dolognak számít.

Ha valaki belegondol, hogy milyen környezetben nőtt fel, onnan milyen mértékben szakadt ki, vagy ezek a körülmények hogyan határozták meg a további életét, akkor - egy-két extrém példától eltekintve - egyértelmű, hogy a környezet, ahol szocializálódunk, nagy vonalakban kijelöli egy ember sorsát. A példaként felhozott lány életében változást az jelenthetne, ha a szülei ráébrednének, hogy fontos például az iskola. Ha az iskolában olyan tanítókkal találkozna, akik nem helyből hülyének néznék, mert roma, mert nem tud annyi mondókát, verset, mint a többiek. Esetleg nem ér el annyi pontot az alapvetően egy átlag középosztálybeli család gyerekére szabott intelligencia teszten, mint a többiek.

Ha addig el is jut, hogy szakmát szerez (a főiskola lehetősége beláthatatlan messzeségben van) , akkor a munkakeresés már sok akadállyal jár. Számít az is, hogy milyen barátai, párkapcsolata van, ők milyen értékeket tartanak fontosnak. Mert a támogatás hiánya könnyen visszavet bárkit. Na de tegyük fel, hogy a lányból bolti eladó lett, pincér vagy szakács, és a számtalan előítélet után még elhiszi, hogy egyáltalán őt alkalmazni fogják. A vendéglátósok, boltok nem nagy örömmel foglalkoztatnak roma származásúakat, hiszen nem szívesen "rakják ki őket a kirakatba", meg amúgy is, mindenki tudja, hogy milyenek. Persze ott van még a közmunka, hiszen az is munka, fel lehet söpörni egy falut napjában hússzor, csak nem biztos, hogy ez bárkinek is meghozza a kedvét, hogy belépjen a valódi munka világába.

Ha a lánynak még ezek után sem ment el a kedve, és továbbra is hajlandó lenne részt venni az integrációnak nevezett szégyenmenetben, akkor talán van esély arra, hogy a gyerekét már arra neveli: fontos az iskola, a munkahely, az hogy valakinek célja, jövőképe legyen, és ne napról napra éljen. Ez nem akkor fog megvalósulni, ha egy romaprogram fut mondjuk 4 évig, hanem legalább egy generációnak kell eltelnie. Ami valóban nem kedvez az állandó kampánylázban égő pártoknak. Ígérhetné ugyan valaki: ha engem megválasztotok, 30 év múlva több lesz az adófizető, és kevesebb a munkanélküli. Talán még nyugdíjat is kaptok, mert lehet, hogy többen lesznek, akik termelni fognak. De ezt egy szórólapon nehéz lenne elmagyarázni, és az eredmény sem a választás előtti egy évben jelentkezik.

... pedig nem róla, illetőleg nem csak róla kellene. Bayer Zsoltnak egyetlen egy dologban ugyanis igaza van: a cigány származású magyar állampolgárok helyzete egy olyan kérdés, amiről tényleg beszélni kell. Bayer Zsolttól eltérően én azért tartom a róla folytatandó beszédet (párbeszédet) fontosnak, mert a mai magyar köztudatban a "cigánykérdés" csak mint rendészeti kérdés van jelen. A cigányokról vagy negatív kontextusban hallani, vagy sehogy. Értem ezalatt, amikor egy-egy brutálisabb bűncselekményről kiderül, hogy cigány volt az elkövető, akkor a Jobbik (és most már a Bayer Zsolt és támogatói) rárepül. Két hétig cigányoznak, liberálisoznak, a másik oldalon meg náciznak. Magukról a cigányokról érdemben senki se beszél, vagy nagyon keveset. Aztán a vihar elcsitul, mint ahogy most is elcsitult, a cigány / roma szó nem szerepel a kurucinfón kívül sehol. Egészen a következő bűntényig, amikor is minden újra kezdődik. Olyanokról azonban, hogy például egy cigány származású zenész, orvos, író, milyen sikereket ért el, vagy hogy a különböző integrációs programok éppen hol tartanak, nem esik szó, vagy csak nagyon mellékesen.

Pedig a mai helyzetben az erős pozitív propagandára is igen csak szükség lenne. Lehet ugyanis, hogy a cigány származásúak körében arányaiban kb. ugyanannyi a bűnelkövető, mint a magyaroknál.  De a valós, objektív tények ebben a helyzetben sajnos keveset számítanak. Az sokkal inkább,  hogy a magyar társadalom nagy része szerint aki cigány, az bűnöző, és ennek megfelelően viszonyulnak hozzájuk. Másrészt viszont: attól még, hogy a cigányság jó része nem bűnöző, a beilleszkedésük a magyar társadalomba tényleg elég nehezen megy. Az előítéletek miatt is, de a kulturális különbségek miatt is. Persze itt se tudok konkrét számokat mondani, csak amit magam megtapasztaltam (és lehet, a benyomásaim hamisak). Anno, a gimnáziumomban működött egy bizonyos tehetséggondozó program, melynek célja az volt, hogy a 2000 főnél kisebb lakosú települések tehetséges diákjait támogassák. Sokakat ismertem azokból az osztályokból. Emlékeim szerint egy osztályban maximum két cigánygyerek, ha volt – holott azokban a kelet-magyarországi falvakban a magukat cigányoknak vallók aránya nagyobb, mint a nemcigányoké, vagyis a 2 cigánygyerek a harminc között messze nem tükrözte vissza a valós helyzetet. Biztos sok minden közrejátszott ebben, akár a kiválasztók rasszizmusa is. De minden bizonnyal az se elhanyagolható tényező, hogy – ahogy az már sokan leírták – az iskolák megkezdésekor már óriási hátránnyal indulnak ezek a gyerekek. Hiszen egy cigány családban átlagosan több a gyerek, kevesebb idő jut az egyénre, inkább egymástól próbálnak tanulni. De még ahol intenzíven foglalkoznak is a gyerekekkel, ott is vannak olyan tényezők, mint az eltérő kommunikációs kultúra (valami olyasmi rémlik a szociolingvisztika órákról, hogy pl. nem számít udvariatlanságnak például, ha valakit beszéd közben félbeszakítanak). Mindez összességében ahhoz vezet, hogy bizonyos téren fejletlenebbek, mint egy átlagos magyar családba születő gyerek. Hiába fejlettebbek esetleg más készségeik, a mostani iskolarendszerben a gyereket nagyon hamar kudarcok érik, elmegy a kedve a tanulástól, amint teheti, abbahagyja az iskolát - és minden bizonnyal nem fogja a gyerekét se buzdítani a tanulásra. Ez egy ördögi kör: a végeredmény mindenesetre, hogy arányaiban kevés a cigány származású értelmiségi, és az egyszeri magyar ember azokról se nagyon hall.

Ez persze csak egy, már sokat tárgyalt aspektusa ennek a problémának. Viszont ezt a folyamatot nagyon komolyan kell venni, mert ötven év múlva a magyar lakosság harmada-fele cigány származású lehet, ha a cigány családokban továbbra is három-négy-öt gyerek, a magyaroknál pedig egy vagy kettő születik. Vagyis a magyar társadalom számára igazából létkérdés, hogy cigány származású tagjai között arányaiban ugyanannyi legyen az értelmiségi, a szakmunkás, a kétkezi munkás, stb., mint a nem cigány származásúak között.  Szerintem fontos lenne, ha a témának ezen aspektusa legalább ugyanannyira, de leginkább sokkal erőteljesebben jelen lenne a közbeszédben, mint a JobbikBayerZsolt uszításai a cigánybűnözésről. A cigánykérdést ugyanis egyrészről nagyszabású állami beruházásokkal, integrációs programokkal lehetne megoldani - másrészről pedig, ezzel egyidejűleg a nemcigány emberek fejében lévő előítéletek lebontásával, ill. legalább annak a tudatosításával, hogy ez nem egy 1-2 év alatt megoldható probléma, hanem évtizedek kérdése. Ezen társadalmi probléma kezelése viszont közös érdekünk.

Ennek jegyében majd ezen a blogon is igyekszünk az elkövetkezendőkben bejegyzéseket írni vagy a cigány integrációs programokról, cigány kultúráról, vagy pedig random ötleteinkről, reménykedve abban, hogy ezzel majd az olvasókat is megihletjük...

"Rosszul feltett kérdésre rossz válasz" -így próbálta kimagyarázni Mesterházy Attila nemrég azt a bizonyos NEM-et, amelyet az MSZP képviselt a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazáson.

Az MSZP vezetője talán sosem mondott frappánsabb mondatot, és valószínűleg ő sem volt tudatában annak, hogy ezzel összefoglalja a magyar politikai élet működését és eredményeit. Akár a határontúliakat érintő politikát, akár a romapolitikát, akár a felsőoktatás ügyét nézzük. Versenyfutás indult a határontúliak kegyeiért, miközben itt van a szemük előtt egy szavazócsoport, akiknek senki nem ajánl semmit. Ez a kritika nemcsak az MSZP-re vonatkozik, a felsőoktatás kérdésében minden ellenzéki párt impotensnek mutatkozott. Igaz, a diákok nem is akarnak közösködni velük, de arra rá kellene ébredni, hogy nagy részük - a középiskolások kivételével - 2014-ben szavazni fog. Jelenleg azonban nincs olyan politikai szerveződés, amely képes lenne megszólítani őket.

Úgy tűnik, az ellenzéki pártok ismét rossz választ adtak, de ugyanez történt a kormánnyal is. Hétfőn a HÖOK kiegyezett Balog Zoltánnal a 16 tiltólistára helyezett szakkal kapcsolatban, de a HaHa még mindig nem kívánatos partner a tárgyalóasztalnál, mert "nem választott" szervezet. Velük állítólag egyeztet a HÖOK, és tolmácsolják az álláspontjukat, ugyanúgy, ahogy az Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórumét (OFEF) is. Ennek tagja a szintén nem választott Oktatói Hálózat, akik elhibázottnak tartják a hétfőn aláírt részmegállapodást, és a felsőoktatás átalakításának hiányát. Ez felveti a kérdést, hogy a HÖOK valóban egyeztet-e a szervezetekkel, figyelembe veszi-e az álláspontjukat, változtattak-e a nemrég még elutasított dokumentumon, vagy inkább csak kiegyezett a szervezet a kormányzattal.

Egyelőre azt nem tudni, hogy kit engednek oda a felsőoktatási kerekasztalhoz, de az eddigiekből arra lehet következtetni, hogy a reformért leginkább küzdő, és nagy erőket megmozgató hálózatok nem lesznek majd jelen. A HaHa ultimátuma elméletileg február 11-éig szól, és időközben megalakult a Középiskolai Hálózat is. Kérdés, hogy ha a HÖOK kihátrál, akkor ezeknek a szervezeteknek mekkora erőt sikerül mozgósítaniuk, ha úgy döntenek, hogy továbbra is tüntetésekkel próbálnak nyomást gyakorolni a kormányra.

Részeredmény, hogy azon a bizonyos 16 szakon mégis lesz államilag támogatott hely, habár azt nem tudni, hányan fogják ezt elérni. A brutálisnak nevezett pontszámok a nagy intézményeknél nem okozhatnak olyan óriási változást, a nagynevű egyetemeken ugyanis eddig is hasonló, néhol magasabb pontszámokkal lehetett csak bejutni ezekre a szakokra. Ha valaki például a Corvinus nemzetközi tanulmányok képzésével próbálkozna, tíz ponttal kevesebbet kell teljesíteni, mint tavaly.

A magas pontszámok a vidéki intézményeknek jelenthetnek problémát, a magas pontszámot összegyűjtő jelentkezőket ugyanis elszívják a nagy,, főleg fővárosi egyetemek. Azon lehet vitatkozni, hogy melyik vidéki egyetemen vagy főiskolán milyen minőségű a képzés, de a pécsi, szegedi jogász képzést vagy bölcsészkarokat igencsak elhamarkodott lenne leírni, és a főiskolák sem csak a "butább" jelentkezőknek kínálnak pár évig tartó parkolóhelyet. A vidéki intézményeket ráadásul az elvonások miatt is nagyobb veszély fenyegeti, mint a fővárosiakat. A vidéki intézmények ellehetetlenítése korlátozza a társadalmi mobilitást, és - sok más tényezővel együtt - tovább növeli a Budapest - vidék közötti szakadékot.

Meggyőződésem, hogy vegetáló, langyos társadalmi-politikai környezetben a rossz reform is jobb mint a reform hiánya, mivel a rossz reform el tud indítani egy társadalmi diskurzust és – szerencsés esetben – együttgondolkodást. A folyamat végül konstruktív elmozdulást eredményezhet (belátom, Magyarországon ez hiú ábránd).

Hoffmann Rózsának vannak elképzelése és meg van arról győződve, hogy amit kitalált, jó lesz. Ehhez látszólag megkapja a politikai támogatást is a kormánytól, gyakorlatilag viszont nem, ami azt eredményezi, hogy nem tudja keresztülvinni reformelképzeléseit. Szerencsétlen Rózsi így szakmailag teljesen ellehetetlenül és bohóccá válik a közéletben.

Nem is olyan rég felröppent egy hír, miszerint már nem is nyilatkozhat a felsőoktatásról, ezentúl szakmai felkészültségét csak a közoktatás terén csillogtathatja. Meg is csillantotta a TV2 Mokka című reggeli műsorában, ahol az államosítás körüli bizonytalanságról kérdezték. Demcsák Zsuzsa felvetette, hogy ebben a káoszban sok iskola csak azért működik rendesen, mert kvázi a tantestület elhivatott és lelkes, valamint még van egy kicsi tartalékuk krétából, meg más eszközökből. Hogy mennyire igaz, hogy az iskolák tényleg katasztrofális helyzetben vannak az államosítás következtében, nem tudom, de Hoffmann Rózsa újabb aranyköpése erősen bicskanyitogató. Az alábbit találta válaszolni:

„Hát ez is benne van, de arra még nem volt szükség, hogy a pedagógus saját maga vegyen krétát. De mondok valamit. Hogyha adott esetben erre van szükség, ez is hozzátartozik a tanári hivatáshoz, mint ahogy a pedagógusok nagyon régóta saját maguk készítenek szemléltető eszközöket, óvodától a középiskoláig, és mindez elrendeződik."

Kérdezném, Rózsi, ezt komolyan gondoltad? Mindjárt letiltanak a közoktatásról is. Ilyet nem lehet mondani, vagyis lehet, de ennyire nem vagy képben a magyarországi társadalmi-politikai légkörrel? Mikor sportfejlesztésre, év végi prémiumokra van pénz, arra biztatni a tanárokat, hogy saját pénzből oldják meg a krétavásárlást, mert tanári kötelesség, a tanári hivatás része? A harmadik világ országaiban igen, időnként szükség van tanári kreativitásra: sivatagban, sárkunyhóban, katasztrófa sújtotta területeken, vagy ahol napi 2 dollár alatt tengődnek az emberek, de nem egy OECD országban! Értem én, hazafiasságból kell, a nemzet szeretetéből, mivel mi magyarok tartsunk össze, hiszen krízishelyzet van!

Az egész dologban az a legelszomorítóbb, hogy ahol nem lesz pénz a krétára, ott valóban tanári fizetésből fognak a tanárok krétát venni. Aggódni nem kell, hiszen a diákság a tanult leckét hazaviszi és a szülők egy életre meg fogják jegyezni, hogy hová ne húzzák az x-et a következő választások során.

Zárásul csak egy költői kérdés, Orbán Viktor miért nem küldi már el neki végre a selyemzsinórt?

A kormány a HÖOK-kal tárgyal, senki mással. Az Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórumról szó sincs, nem tekintik őket tárgyalóképes félnek.

A kormány félvállról veszi a Hallgatói Hálózatot: pár ráérő hülyegyerek még mindig ellenük szervezkedik, ráadásul nincs vezetőjük, akit le lehetne fizetni, nem kapnak a munkájukért pénzt, nehezen lehet őket megkenni. Nem sok veszteni valójuk van, nem úgy, mint a HÖOK-nak, amely a nagypolitika keltetőjének is tekinthető.

Az sem meglepő, hogy az Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum (OFEF) sosem kerül szóba. Ha egyszer leülnének velük tárgyalni, komolyan át kellene gondolni a felsőoktatás reformját, és a végén még csinálni kellene valami érdemlegeset. Az OFEF-nek tagja a HaHa és HÖOK is, utóbbi szervezet képviselői állítólag az ELTE fórumán is az OFEF-fel történő tárgyalások mellett tette le a voksát. Keddi hírek szerint pedig a HÖOK és a HaHa a sajtóhírekkel ellentétben továbbra is együttműködik.

Az OFEF többi tagja a Magyar Rektori Konferencia, a Pedagógusok Szakszervezete, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete és az Oktatói Hálózat. Mind olyan valóban érintett résztvevők, akik tudják, hogy a felsőoktatás átalakítása nem pár hónapos munka, hanem kormányzati ciklusokon átívelő folyamat. Tudják, hogy mi áll a folyton ismételgetett lekezelő sztereotípiák és demagógia mögött.

Az OFEF-ben lenne erő, és éppen itt az ideje, hogy ezt demonstrálják is. Az nem biztos, hogy minden tagszervezeteknek ugyanaz az érdeke, és egyelőre az sem világos, hogy menne az együttműködés. A decemberi, BME főépületében tartott megmozduláson Solti László, a Szent István Egyetem rektora szólalt fel a Magyar Rektori Konferencia nevében, és úgy tűnt, egyelőre elég kényelmetlenül érezte magát a szerepében, és ő maga is kijelentette: ha tudja, hogy ilyen szenvedélyes légkör fogadja, akkor meggondolta volna, hogy eljön-e.

Félő azonban, hogy a kormány még azelőtt felszalámizza a reformért tüntetőket, hogy azok közösen kiállhatnának. A HÖOK-ot elhívta tárgyalni, a többieket azonban figyelmen kívül hagyja. Maruzsa Zoltán helyettes államtitkár azt javasolta, hogy a HaHa próbáljon meg pozíciókat szerezni a HÖOK elnökségében. Ha ez megvalósulna, valószínűleg a pozíciókért menő, hatalmi harcok gyengítenék a hallgatók erejét.

A nemkeretszám, nemtandíj ígérteket a kormány már bedobta, és azt is meglebegtette, hogy megváltoztatják a korábban megváltoztathatatlannak tűnő hallgatói szerződést. Még az eddig kevésbé piszkált doktoranduszokat is megkörnyékezik, és 93 ezerről százezerre emelik a havi ösztöndíjukat. Egyelőre nem tudni, hogy végül mi lesz a tiltólistára került szakokkal, de indoklás sincs arra, hogy miért pont az a 16 szak került ki az állami finanszírozás alól. Ezek állítólag nem elégítik ki a piaci igényeket. Azt azonban senki sem magyarázta meg, hogy ha a közgazdaszképzés nem részesül támogatásban, akkor miért lesz államilag finanszírozott képzés szabad bölcsészeten, szociológián és politológián. Bármit is ígérnek, a szakmai érvek hiányát nem tudják takargatni. Ennél még akkor is jobban jártak volna, ha kiállnak az első koncepció mellett, és azt mondják: tízezer hely lesz, itt van a koncepció, hatástanulmány és a szakértői vélemények, lehet vele vitatkozni.

A tandíj, a hallgató szerződés, a keretszámok csökkenése mind csak tünetetek, amelyek a reform hiányából fakadnak, és pont az átfogó reform az, amivel a kormány nem hajlandó foglalkozni.

A diákok könnyen egyedül maradhatnak, megkaptak egy csomó mindent, gondolhatja a közvéleményt, elég lesz már. A hallgatói szerződést ráadásul sokan igazságosnak tartják, habár itt is uralkodik a demagógia. A "menj ki külföldre és majd visszafizeted a tandíjat" felszólításban benne van a feltételezés, hogy a magyar diplomásokat álomfizetéssel várják külföldön (érdemes azt megnézni, hányan tudnak nyelvet), a röghözkötés pedig ahhoz kell, hogy itt tartsanak minden fiatalt, akik akkor is elmennének, ha ez lenne a földi paradicsom. Meg amúgy is mindenki maradjon itt, és ha kevesli a pénzt, akkor tanuljon rendes szakon. Hiszen hülye az, aki bölcsésznek megy, mert úgyis a McDonald's-ban fog dolgozni, bezzeg, ha elmenne fizikát tanulni, akkor meggazdagszik. Amúgy is minden az egyetem kapujában dől el, egy hónappal a felvételi előtt: valaki jogász lesz vagy matematikus. Inkább a középiskolák háza táján kellene körülnézni.

Ha nem lesz reform, akkor február 11-én újrakezdődnek a diáktüntetések. Kérdés, hogy ha a HÖOK nem áll a demonstrációk mögé, akkor a HaHa mekkora erőket tud mozgósítani, vagy aktivizálódik-e az OFEF többi tagja. És kihez csatlakoznak a diákok, diákügy marad -e a felsőoktatás (ami amúgy nemcsak diákügy), vagy más szakszervezetekkel is összeállnak-e majd. Egyelőre úgy tűnik, hogy az ellenzéki pártok hiába dörgölőznek, a diákok ugyanis nem kíváncsiak a pártokra. Nincs is nagyon semmi, amire kíváncsiak lehetnének, eddig egyik ellenzéki párt sem szólalt fel érdemi módon a felsőoktatással kapcsolatban. A fiatalok politikai, cselekvő szubjektumoknak tartják magukat. A pártoktól való távolságtartás miatt azonban nagy kérdés, hogy kik lesznek képesek megszólítani őket 2014-ben. Egyelőre úgy tűnik, hogy a nagypolitika szereplői közül senki nem kínál nekik semmit.

Véletlenül a kezeim közé került a Közszolgálat című közigazgatási havilap. Be kell vallanom eléggé meglepődtem, hogy létezik ilyen magazin, mivel – lehet, hogy csak az én tájékozatlanságomról tanúskodik – még sosem hallottam róla és első blikkre nem nagyon tudtam elképzelni, hogy bárki is pénzt adnak ki azért, hogy a magyar közigazgatásról rendszeresen tájékozódjon. A meglepetésemet az is tetőzte, hogy minőségi alapanyagokból készült sajtótermékről van szó. Csillog-villog, fényes, színes, jó minőségű papírból készül, ráadásul közel 70 oldal és reklám mentes, mindez csak 540Ft-ért.

Természetesen egyből megpróbáltam utánanézni az interneten, hogy mit lehet a magazinról tudni. Első találtatok között feljött a hivatalos honlap, amihez túl sok hozzáfűzni való nincs, hacsak, hogy a baloldali menüsor abszolút nem látszik. További keresgélés sem hozott sok eredmény, túl érdektelen ez a magazin ahhoz, hogy bárki is komolyan foglalkozzon vele. Pusztán kíváncsiságból érdemes lenne megtudni, hogy havonta milyen példányszámban jelenik meg, valamint milyen az olvasottsága a lapnak. Már-már mikor majdnem feladtam az információk után való kutatgatást, az alábbi sorokra bukkantam az orientpress.hu honlapján:

“2007 óta hiányolja a szakma olvasóközönsége a Magyar Közigazgatás című folyóiratot. A Magyary-Program bemutatásával egy időben megjelent a régi-új szakmai folyóirat, melynek célja a közigazgatás, a közmenedzsment és a közpolitika fejlődését szolgáló lektorált kutatások és szakmai tapasztalatok közlése, a közigazgatás minőségének fejlesztését szolgáló tudás közvetítése.”

Különösen hihetetlen tűnik, hogy a szakmai olvasóközönség hiányolta volna a közigazgatással foglalkozó folyóiratot. Picit abszurd elképzelni, hogy Közigazgatási Hivatal azért jelentette meg újra a havilapot, mert nagy volt a nyomás a szakmai olvasóközösség részéről. Igaz, amennyiben abból a prekoncepcióból indulunk ki, hogy a felelős választópolgár tájékozódni kíván a közigazgatásról, akkor valóban reális lehet a magazinra való igény, de mégiscsak egy kormányzati lapról van szó, tehát elfogult és nem várható el tőle a kritikai megközelítés.

Mivel számomra nem ismert a többi példány, ezért általánosságban nem lenne túl bölcs dolog következtetéseket levonni a folyóiratról, mindenesetre a 2012. decemberi szám egyoldalú képet fest a magyar közszolgálatról, ami még jóindulattal sem reális. Rögtön az első cikk a kormány hazafiasságát domborítja ki, amiből többek között azt is megtudjuk, hogy háromféle hazafiság létezik: a kesergő, a szónokló és az alkotó – mint ismeretes az Orbán-kormány az 1998-2002-es ciklushoz hasonlóan az alkotó hazafiság kormánya. A cikk lényegében egy interjút közöl Simicskó István új sportért felelős államtitkár terveiről. Simicskó egy jó szakemberhez méltóan kiáll a sport infrastrukturális fejlesztése mellett, az olvasó megnyugodhat, hogy a stadionépítések nem más területektől vonják el a forrásokat és egyébként is Trianon meg Gyurcsány a két hívószó, mentális-morális válság alakult ki Magyarországon és a sport a kiút.

70 oldalban sok cikk fér el, így a teljesség igénye nélkül olvashatunk még a huszárokról; a tudatos vásárlásról; arról, hogy odatesszük magunkat; az össztársadalmi egyeztetés sem maradhat el; rengeteg közszolgálatot érintő ügyről; a szuper közszolgálati kommunikációról; még egy kis sportról; Székelyföldről; az egyházról, mivel a hit éve van és végül de nem utolsó sorban egy nemzeti zarándokhelyről, ami nem más mint a Déri Múzeum Munkácsy-terme (ugye ezt mindenki tudta?).

A sok minőségi cikk közül mindazonáltal egy iromány különösen szemet szúr. Tóth Nándor Tamás tollából származó, a Világklasszis magyar közigazgatás című szerzemény arról áradozik, hogy a Magyary-program által Magyarország a világ vezető erői közé került a közigazgatás területén. Ezt abból sikerült leszűrni, hogy állítólag a Magyary-program osztatlan sikert aratott az OECD Centres of Government tisztviselőinek 31. alkalommal megrendezett konferenciáján. A cikk tudósítása értelmében a Magyary-program azért keltette fel az érdeklődést, mert egy folyamatosan változó, az átalakuló igényekhez igazodó, átfogó fejlesztési koncepció. Gondoljunk csak bele, milyen nagy igazság is ez! A naponta változó kormányzati utasításokat a hagyományos struktúrában követni nem lehetett, ezért egy olyan koncepció kidolgozására volt szükség, mely elég rugalmas ahhoz, hogy az adott szervezeti egység akár másnap a teljes ellenkezőjét tudja csinálni mint előtte. Szegény Hoffmann Rózsa! De mégsem az, hiszen a Magyary-programnak köszönhetően tud alkalmazkodni. Minden értelmet nyert. Ez is csak a terv része volt, sikeresen vizsgázott a Magyary-program.

Egy szó mint száz, melegen ajánlom mindenki figyelmébe a magazint, könnyed, szórakoztató olvasmány.

Orbán Viktor nem azért nem érti, hogy mit akarnak a diákok, mert hülye. Egyáltalán nem az. Minden pökhendiség miatt elkövetett kudarc ellenére ne felejtsük el, hogy a rendszerváltás (ami úgy sikerült, ahogy) egyik jelentős szereplője, szinte az egyetlen politikus, akinek kisebb-nagyobb ideológiai elmozdulásokkal ugyan de évtizedek óta sikerült a közéleti porondon maradnia. A Kádár-korszak iskolarendszerének sikerült kinevelnie egy ilyen politikust, ami bizonyos szempontból az 1989 előtti rendszer kudarca.

Ez az oka azonban az Orbán Viktor és a most tüntető hallgatók és diákok közötti törésvonalnak is. Talán fontosabb dologról van szó, minthogy van-e tandíj vagy nincs. Leegyszerűsítve a dolgot a szocializmusban szocializálódott generáció áll szemben azokkal, akik már nem a Kádár-rendszerben nevelkedtek. Persze arról is szó van, hogy a tüntetők még fiatalok, buli az egész, nincs mit veszteniük stb. De lehet, hogy egy mentalitásbeli változás következik, ami viszont nemcsak a kormányt és a hallgatókat, hanem a törvényhozás szinte minden tagját szembeállítja a fiatalokkal. Ez nem butaság, nemtörődömség kérdése, hanem a szocializációjé, és azé a szakadéké, ami egyelőre áthidalhatatlannak tűnik. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a kormány milyen hagyománokhoz, milyen közösségképző értékekhez nyúl vissza. A haza és a nemzet képlékeny, önmagukban üres fogalmak. A tartalmuk nem mindegy, az inkább nemzetieskedésnek nevezhető gyakorlatokat pedig csak a társadalom egy része tekinti igaznak. Valahol erről szól a röghöz kötés is: a hazaáruló, élősködő fiatalok el akarják hagyni ezt a gyönyőrű hazát. Ami mitől is olyan gyönyörű? A haza jelenleg külsőségek álságos elegye, nem egy élhető hely, ami igazán itt tartana bárkit is. (Jegyezzük meg, nemcsak a gaz diplomásokat, hanem a külföldön munkát vállaló számtalan szakmunkásokat is.)

Ha valakit elvisz a rendőr, az már nem félemlít, ha a “mindenki tanulhat, aki képes rá,” azaz az ingyenesség meglebegtetése egyelőre, úgy tűnik, nem elég. (Az ingyenesség is egy szocialista örökség, és valóban, a hallgatók a tandíj ellen is tüntetnek. Nem mindegy azonban a tandíj mennyisége az oktatás minőségét figyelembe véve, és bevezetésének módja.)

A nemértés következménye a cinizmus és a bosszú, a “ha ezt akartátok, akkor megkapjátok” magatartása. Közben látszólag adunk is valamit, úgyhogy itt az ideje, hogy mindenki menjen haza, jogászok, közgazdászok nem lesztek, de lehettek gazdag mérnökök, vagy, ami még jobb, tanárok. Mondjuk fizika vagy kémia, nettó százér’.

A miniszterelnök és csapata (Hoffman Rózsa, Balog Zoltán és a helyzettel eddig nem igazán boldoguló kommunikációs tanácsadók) valószínűleg nyugodtan elmentek karácsonyozni, sőt, 1-2 napjuk még volt is az utolsó ajándékok beszerzésére. A diákok kiörömködték magukat, eleget “tüntiztek”, a hallgatóknak vizsgaidőszak van, meg amúgy is nem lesznek keretszámok, meg ponthatár és tandíj sem.

Feltűrt ingujj, a bőséges karácsonyi ebéd után szétfeszülő ingek, a kellemes, de talán egy kicsit békétlen punyhadás az ételosztásoknál sorakozó egyre nagyobb tömeg miatt, és a romkocsmák parlament előtt ugráló népének képe már el is illan. És jön egy videó, amire eddig nem érkezett érdemi válasz. Az ELTE Bölcsészkarának Hallgatói Fóruma próbálja fenntartani a témát: hiába nem 10480 az a valójában nem tudjuk, mennyi, van még hallgatói szerződés, +24-37 milliárd forint, és a beígért felsőoktatási reform, ami nem egy ötnapos munka. Talán belehúztak, hogy Orbán Viktor parancsára meghatározzák több száz szak ponthatárait, de aztán rájöttek, ez nem megy.

A hallgatók és a diákok kezében most ott van a lehetőség, hogy valóban elérjenek valamit, ha nem hagyják abba a nyomásgyakorlást -és a demonstrációk, fórumok szervezését. Utóbbiak a közösségképzés miatt fontosak. Pár fős delegációk tárgyalhatnak a kormány képviselőivel, de ha nincs közösségi élmény, összetartozás élmény, akkor az egésznek vége. Ezek után nehéz lesz a politikai pártoktól való tartózkodás és a politizálódás, valamint a radikalizmus és az erőszak elkerülése között lavírozniuk. És nehéz lesz amiatt is, mert nemcsak a kormány, hanem valószínűleg azok a politikusok sem értik teljesen őket, akik látszólag mellettük állnak.

Döbbenet ami zajlik felsőoktatási reform címszó alatt. Nehéz szavakat találni a szakmaiságot mellőző intézkedésekre. Mint ismeretes, a tragikomikum legújabb fejezete az önköltséges helyek kihirdetése. Teljességgel érthetetlen, hogy miért nem lehet gazdasági és jogi képzéseken ingyen tanulni, valamint újabban jelentkezni andragógia, nemzetközi tanulmányok és kommunikáció szakokon államilag finanszírozott helyekre. Bizonyára komoly szakmai indokokat fel tud hozni a kormány, hogy a közeljövőben miért nincs szükség ezekre a területekre, vagyis a kevésbé tehetősebb réteg miért ne jelentkezzen ilyen szakokra.

Az első gondolatok egyike, ami az ember fejébe ötlik, hogy ezek azok a képzési területek, amelyek egy modern demokratikus állam irányításához kellenek és amennyiben elvágjuk ezeket a területeket azok elől, akik netán ebben a nehéz gazdasági és politikai helyzetben hallatnák a hangjukat és tennének is valamit, nem fognak majd tudni, mert ácsi, nem lesz meg hozzá a képzettségük. De én amondó vagyok, hogy ne feltételezzünk egyből rosszat, inkább játszunk el azzal a gondolattal, hogy a kormány tényleg jó szándékból fogja vissza az említett területeket, mert egyrészt úgy gondolja, hogy túlképzés van, másrészt meg rájött, hogy a tudás, ami elnyerhető, nem túl elégséges és a magyarnak specializáltnak kell lennie ahhoz, hogy versenyképes legyen és kimásszon a slamasztikából.

Játszásból érdemes megnézni, hogy párttól függetlenül, a képviselő uraknak és hölgyeknek milyen végzettségük van – abból a gondolatból vezérelve, hogy közgazdász és jogász mihaszna népségre nincsen szükség. Szórakoztató olvasmány a képviselők önéletrajza, így félő az ember elkalandozik mielőtt következtetéseket tudna levonni a megismert anyagokból. Nagy az isten állatkertje, ami meglátszik a parlament összetételén is. Olvasva a pársoros önéletrajzokat, nemcsak az ember vérnyomása mehet feljebb, hanem egyben tudatosabb választópolgár is válik belőle. Érhetetlen, hogy alapfokú, valamint középfokú végzettséggel, hogyan lehet egyáltalán valaki felelős parlamenti képviselő. Félreértés ne essék, diploma nélkül is lehet valaki értelmes, jó hazafi, csakhogy a diploma amellett, hogy a kedves delikvens tudását, kompetenciáját jelzi, azt is mutatja, hogy megtiszteli a választópolgárt azzal, hogy a munka szakszerű ellátása végett képes magát képezni. Nyelvtudásról még beszélni sem érdemes, mert siralmas a helyzet, sőt akadnak olyan képviselők is, akik feltehetőleg nyelvvizsga hiányában csak az abszolutóriumig, záróvizsgáik jutottak.

A konkrét számok tekintetében segítségünkre jöhet a Policy Solution 2010-es elemzése a Magyar Országgyűlés képviselői összetételéről. A tanulmány rögtön az elején kiemeli, hogy a képviselők közel fele lecserélődött és hála istennek, az új parlament sokkal iskolázottabb (bele sem érdemes gondolni, hogy korábban milyen volt). A rend kedvéért azt is meg kell említeni, hogy a parlament képviselői nemzetközi összehasonlításban kiemelkedetten iskolázottnak tekinthetőek. Míg az MSZP és az LMP jól áll felsőfokú végzettség tekintetében, addig a Fidesz, KDNP és a Jobbik soraiban találhatók mindössze középfokú végzettséggel rendelkező politikusok. Különösen a Jobbikra jellemző az alul iskolázottság, képviselőinek több mint negyedének nincs felsőfokú végzettsége. Az elemzés arra is kitér, hogy a parlamentben magas a hivatásos politikusok száma.

A Policy Solution remek kis elemzését a képviselők végzettségének áttekintésével érdemes még kiegészíteni. A jogi, a tanári és a közgazdász diplomák a legnépszerűbbek, a jogi, vagy közgazdász végzettséggel a képviselők harmada rendelkezik. A legmagasabb arány az MSZP-n, a KDNP-n és az LMP-n belül figyelhető meg, de értelemszerűen a Fidesz adja a legtöbb képviselőt ezen területekről. Mivel valóban az MSZP soraiban magas a jogászok és a közgazdászok aránya, remélhetőleg nem csak boszorkányüldözés folyik. Abban bízhatunk, hogy a kormány racionálisan gondolkodik és realizálta, hogy a parlamentben sok mihaszna jogász és közgazdász ül és láthatóan nekik köszönhetően nem folyik meggondolt, érdemi, szakmai munka, ergo ezért szükséges megnyirbálni ezen képzési területeket, tehát nem önös érdekből, vagy bosszúból.

A tegnapi nap folyamán egy történelmi eseménynek lehettünk a tanúi, magyar diákok, középiskolások és egyetemisták a Magyar Rádió székházához mentek és beolvasták követeléseiket kint álltak, míg a műsorvezető szenvtelen hangon hírt adott róluk a 9 órás hírekben. Vajon a tüntetők beszélhetnek-e sikerről? Majd kiderül az elkövetkezendő napokban.

A mostani demonstráció nem teljesen a tandíjról szól, hanem már túlmutat azon, a tüntetők általános elégedetlenségüknek adnak hangot. Az elmúlt két év átgondolatlan kormányzása és törvényhozása váltja ki a tiltakozási hullámot. De miért pont most? A válasz egyszerű, a felsőoktatás reformja mindig is egy érzékeny terület volt, hiszen a szocializmusból kifelé haladva rendszeres időközönként napirendre kerül a tandíj kérdése. A diákság meg ugye fizetni nem akar és ugrik bármilyen olyan intézkedésre, amely az ingyenes felsőoktatás megnyirbálását irányozná elő (az meg egy másik kérdés, hogy ez így rendben van-e). A fiataloknak meg veszíteni nagyon nincs mit ellenben szüleikkel. Többnyire következmények nélkül demonstrálhatnak, ebben rejlik potenciáljuk is. Tehát veszélyes játék őket felhergelni. Orbán Viktor és csapata tökéletesen tisztában van ezzel. A kérdés, hogy a fiatalok kitartása le tudja-e győzni a kormány taktikai előnyét. Merre billen a mérleg nyelve?

A tegnapi tüntetés majdnem csúfos kudarcba fulladt, mivel a demonstrálók belesétáltak a kormány csapdájába. Tanulva a 2006-os eseményekből, ki lett adva a rendőröknek, hogy a tüntetőkhöz hozzányúlni nem szabad, sőt, asszisztálni, vezetgetni kell őket akár olyan szimbolikus helyekre is, mint a Magyar Rádió székháza. Az is ki volt adva, hogy amennyiben tényleg elérik a rádiót és nagyon követelőznek, akkor engedni kell, mert bármilyen, a 2006-os MTV-székház ostromára emlékeztető esemény - különösen ami a rendőri fellépést illeti - semmilyen formában nem ismétlődhet meg, mert az a kormány vesztét jelentené. A tüntetők tapasztalatlanságból (a demonstrálásba is bele kell tanulni) bedőltek a hatalomnak, aminek az eredménye az lett, hogy a beolvasandó pontokból unott hír lett. Így a szimbolikus tett elmaradt, a momentum kiüresedett. Nem lehet visszakopogtatni a rádióba, hogy mi ezt nem így gondoltuk, csináljuk újra.

A tiltakozók szerencséjére a kormány, sőt az egész jobboldal nincs a helyzet magaslatán. A Magyar Művészeti Akadémia története is enyhén szólva ciki, a Békemenetet szervező Bayer Zsolt megnyilvánulásai sem túl szalonképesek. Már nem lehet csak azt mondani, hogy politikai ideológia mentén formálódnának a kritikus hangok, jobbról is kap a kormány rendesen. A mostani tiltakozási hullám azon áll vagy bukik, hogy a demonstrálók, avagy a fiatalok ráunnak-e a tüntetésre, esetleg csatlakoznak-e hozzájuk mások, valamint el tudják-e kerülni a jövőben a kormány csapdáit.

A tandíj nem tandíj, keretszám már nincs, a reform pedig nem más, mint szarpofozás.

Múlt héten a kormányfő kijelentette, ugyan már nagyon sok mindent lerendeztek a héten, a felsőoktatás még éppen belefér. Egy titkos találkozó, majd egy elejtett információ a hirtelen megszűnő keretszámokról (Szinte már kételkedünk is: volt valaha ilyen?), majd Orbán Viktor szombaton egy videóban üzent a Facebook-generációnak.

Aztán gyorsan kiadta “szakembereinek” az ukázt: szerdára dolgozzák ki az új koncepciót. Hoffmann Rózsa úgy pislog, mint béka a kocsonyában, közben a kormányfő a fiatalok között a fiatalok hőseként tetszeleg. Az emberei elcseszték, de ő még karácsony előtt elrendezi: aki állami képzésért didergett végig három tüntetést, az tovább reménykedhet a karácsonyfa alatt, és az ünnepi vacsorát nem fogja tönkretenni a kérdés: ad-e a nagyi az összekuporgatott nyugdíjából legalább az első félévre. Akinek pedig még ez sem elég, azt lerendezik a gyurcsányi politikával: egyszer majd hazamennek.

Mint pár napja megtudtuk, keretszámok nem lesznek. Hogy is képzeltük mi ezt? De ki tudja, mit jelent a keretszám vagy mi van a nem létező keretszám helyén? A kormányzati kommunikáció nyelvében nem lehet megbízni, bizalmatlanul, gyanakodva kell felé fordulni. A teljes bizonytalanság, az önkényes értelmezés, a viszonyítási pontok hiánya a diktatúra nyelvének jellegzetességei. Ez a nyelv azonban a társadalom egy része számára inkább komikus: bizonytalanságot hoz ugyan, de egy percig sem komolyan vehető.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a társadalom egy másik része nem bízik benne, vakon, és nem próbálja áthidalni a sokszor áthidalhatatlannak tűnő szakadékokat: Hoffmann Rózsa reakciója tökéletes példa erre: nem érdemes firtatni, mi volt, hiszen a reform sokat alakult. Az pedig, hogy a frakcióülésen mindenki jónak gondolta-e az új felsőoktatási rendszert, abszolút értelmetlen kérdés. Mindenkinek ez volt a véleménye, lehetett volna más? Volt egyáltalán más koncepció? Ez az amnézia stratégiája, működött már máskor is a magyar történelem során. Vagy egyszerűen az egész csak egy kommunikációs zavar, amivel egy ideig el lehet palástolni a rossz döntéseket. Lehet, hogy az is egy ilyen kommunikációs zavarból adódik, hogy eddig senki sem vette észre, hogy a reform “többlépcsős,” mint ahogy ez tegnap kiderült. (A közmédiumokat is hasonló zavar jellemzi, a rádió tegnap nem vette észre, hogy a tömegből a rendőrök beengedtek valakit az épületbe, aki a kezükbe adta az 5+1 pontot, azt sem sikerült felolvasni rendesen.)

Sokakat valószínűleg valóban meg fog nyugtatni az új reformnak nevezett toldozgatás- foldozgatás. Ami lehet az előző, a már-már pár nap alatt a felejtés homályába vesző 10480-as bűvös szám és tandíj egyszerű másképp mondása. Az Index információi szerint visszatérnek a 2012-es számokhoz. Ez azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy ennyien is kerülnek be. Mindenki bekerül, aki elérni azt a ponthatárt, amit a felsőoktatásért felelős miniszter szakonként meghatároz. Meg lehet a számokat úgy szabni, hogy tízezer maradjon, vagy hogy az egyetem a forráskivonások miatt rákényszerüljön, hogy kevés hallgatót vegyen fel, esetleg maga szabjon meg tandíjat. És akkor már rögtön nem mi vagyunk a rosszfiúk. Hanem az egyetem, sőt annak mostani hallgatói - akiket amúgy nem is érint a változás -, akik kiküzdötték maguknak, hogy ne úgy legyen. Hát nesztek, megkaptátok, vigyétek el a balhét ha ez kellett.

Kicsinyes bosszúból fricskát mutatni a diákoknak. Nem olyan magatartás, amelyet egy felelős kormányfő megengedhet magának. Persze lehet úgy is értelmezni, hogy megijedt a diákok hatalmától. Erre a válasz azonban nem meghajlás vagy beleegyezés, Orbán Viktor a bőrét menti: bedob egy szót (nincs keretszám) és utánam az özönvíz. De valójában nem ijedt meg, tudjuk, karácsonyig hazamennek.

A HÖOK nem fogadta el Balog Zoltán hétfői invitálását, mivel nem kaptak semmiféle hatástanulmányt, így nincs miről beszélni. De ha bevezetik, majd úgyis kiderül, mi lesz. Alkalmatlanság, inkompetencia jellemzi a felsőoktatási koncepció kidolgozóit. Bárki is legyen az: ha konzultált velük a miniszterelnök, ha nem, nem irigyeljük őket. Orbán a saját embereit járatja le azzal, hogy egyetlen egy odavetett szóval áthúzza az egész eddigi koncepciót, és hitelteleníti politikusait. Hoffmann Rózsa ezeket a változásokat követni kénytelen (vagy inkább képtelen?) báb, aki kimehet a diákokhoz a hóra, de lassan inkább szánalmas figura, nem pedig mindennek a kitalálója.

Az új koncepcióval valóban gyengíthetik a tiltakozások élét, a felsőoktatást azonban nem teszik rendbe. A keretszámok, a hallgatói szerződés csak a reform hiányának a következményei, ezek kiigazítása, le- és feljebbvitele csak szarpofozás. Itt lenne az ideje kimondani: a magyar felsőoktatásnak alapvető, strukturális átalakításra lenne szüksége. Ez azonban nem háromnapos, de nem is négyéves munka. És nemcsak a kormányzat feladata, hanem minden érintetté.

A tiltakozó szervezetek leginkább azzal tudnának visszavágni, ha valamiféle alternatív, konkrét tervvel állnának elő. A felsőoktatás reformja a Haha első számú követelése, de ennek részleteiről nem tudni semmit, pedig ez a legfontosabb, a többi csupán ebből kiindulva változtatható. Ha valóban kijönne Hoffmann a hóra, mit is tennének elé? A szervezetek így könnyen abba a helyzetbe kerülnek, hogy a reform általános követelésén kívül nem tudnak mit szembeállítani a kormány számaival. Ennek ellenkezőjére azonban talán van esély. Tegnap a Rektori Konferencia Elnöksége, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, a Pedagógusok Szakszervezete, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, az Oktatói Hálózat, a HÖOK és a Hallgatói Hálózat megalakította a Felsőoktatási Egyeztető Fórumot, elfogadták a pontokat, és megpróbálják konkretizálni azok tartalmát.

A tüntetéssel elért nyomásgyakorlás addig működik, amíg a tömeg száma nem csökken. A szerveződés, tiltakozás, a nyomásgyakorlás, a látható tömeg fontos. Reméljük, hogy nem a hétfői demonstráción érte el a csúcspontját.

Félő azonban, hogy a tiltakozók kifutnak az időből. Nehéz egyensúlyozni a nyomásgyakorlás és az erőszak elkerülése, a demokratikus szerveződés és a hatékony döntéshozatal, a társadalmi szimpátia és érdeklődés, valamint a  társadalom érdektelensége között. A kormány és a szervezetek ugyanis elbeszélnek egymás mellett, illetve egy változtatni akaró, viszonylag formátlan erő és egy változtatni akarást színlelő, cinikus hatalom áll egymással szemben. Nemet a tandíjra? Nincs tandíj. 10480 állami hely kevés? Nincsenek keretszámok. Ne döntsünk helyettetek? Visszavontuk az eddigi koncepciót. (Persze ez nem azt jelenti, hogy meghallgattuk a szavatokat.) Reformot akartok? Mi is.

Orbán Viktor zseniális politikus ezt meg kell hagyni. Hogy miért is? Azért, mert vannak céljai és addig mozgatja a szálakat amíg el nem éri azokat. Sokunk példaképe lehetne, sőt amennyiben Magyarországon több hasonló ember élne mint ő, újra nagy nemzetté válhatnánk, és nemcsak Európa élére, hanem a világ élére is kerülhetnénk. Ironikusnak tűnhetnek ezek a sorok, de nem azok. Tényleg ámulatba ejt, ami zajlik és le merném fogadni, hogy Orbán Viktor a tandíj kérdéséből politikai tőkét fog magának kovácsolni.

Mint ismeretes, kiszivárgott a felsőoktatási reform néhány részlete, aminek hatására nemcsak az egyetemisták vonultak az utcára, hanem a középiskolások is. Valóban található néhány kifogásolható elem a tervezetben, így jogos is, hogy utcára mennek az ifjak. Az elmúlt napokban a tüntetési kedv nem lohadt, tehát érthető, hogy a helyzettel a kormánynak valamit kezdenie kell. Ilyen körülmények között mutatkozik meg Orbán Viktor zsenialitása. Mikor kormányt alakított, a rizikósabb posztokra olyan embereket ültetett, akik jelentéktelenek és még hibáztatni sem lehet őket, mert olyan ”jól van” megsimogatom a buksidat kategóriába esnek bele – inkább sajnáljuk őket, minthogy mérgesek lennénk rájuk. Orbán Viktor meg mossa a kezét, hogy bizony nem az ő felelőssége. Ha egy-egy szituáció nagyon vállalhatatlan, akkor hullik pár fej, de amúgy business as usual.

Nem véletlen az időzítés. Miniszterelnök Úr Brüsszelben tartózkodott, messze a darázsfészektől gondolván, hogy majd Hoffmann Rózsa elviszi a balhét. El is vitte, a tüntetők az ő nevét skandálták. Ebben a szituációban Orbán Viktor egy nagyszerű lehetőséget látott és mint taktikus igazi vezéregyéniség, bevágta a kínálkozó ziccert. Hazajött és elvonult egy romkocsmába néhány ismeretlen diákkal a Fidelitas tagjaival, akiket meghallgatott, majd közzétett egy videóüzenetet, amelyben garantálja az ingyenes felsőoktatást azoknak, akik kvázi megérdemlik.

Feltehetőleg Hoffmann Rózsa és a többiek most értetlenül pislognak a monitor előtt.

Na most mi legyen? Tehették fel a kérdést az egyetemisták és a parlament ajtaját őrző rendőrök szerda este a Kossuth téren, miután a tüntetők egy hirtelen ötlettől vezérelve átugrották a virágládákat, majd pár “Menjünk be!” és “Hoffman Rózsa, gyere ki a hóra!” után végül a nagy többség hazaszállingózott. Mi tagadás, rohadt hideg volt.

Még úgy is, hogy sokan voltunk. Vagy kevesen voltunk? Igen, még a résztvevő megítélhetetlenségből kiindulva is meg lehetett állapítani, hogy a békemenethez képest kevesen voltunk. A magyar társadalom gyakorlatlanságához képest azonban sokan. A szerveződés, tüntetés, érdekképviselet dolgot még igencsak gyakorolni kell, de mindez azt is jelenti, hogy talán kezdünk elmozdulni a “nem a mi dolgunk a politika” politikájától. Attól a berögzöttségtől, hogy semmi sem érint minket, ami a lakásunk küszöbén túl van. Ezért a nyomásgyakorláson és tiltakozáson túl egy sokkal lényegesebb hatása van a szerveződésnek: közösségi élményt és az együttes tettrekészség tapasztalatát nyújtja, aminek a kínzó hiányán talán akkor lehet átlépni, ha túlpörög a tehetetlenség érzése.

A politikai cselekvőképesség nem jelent egyet a pártpolitizálással: azt jelenti, hogy ha szembe kerülünk egy problémával, tudunk azért tenni, hogy másképp legyen. Ez nem merülhet ki az önös érdekekben, és Giró-Szász András (naivan reméljük, hogy a kormányzó körökben csak ő) ezt nem érti. Miért tüntet az, akit nem is érint a felsőoktatás átalakítása? A nyugdíj miatt csak a nyugdíjasok tüntethetnek, a családon belüli erőszakért csak a megvert gyerekek, nők és férfiak, a pandákért csak a pandák.

Ha a szolidaritás vállalása túl idegen is a jelenlegi kormányzattól, a nemzet fogalma központi. Az oktatás és ezen belül a felsőoktatás az, amivel a kormány által már jócskán elkoptatott, kiüresedett / kiüresített nemzetfogalmat tartalommal lehetne megtölteni. Nem a rovásírásos helységnévtáblák száma, hanem az oktatás átfogó reformja az, ami valódi nemzeti kérdés. Nem a hallgatók ügye, nem a diákoké, nem a szülőké és a nagyszülőké, hanem mindenkié. Ehhez félre kell tenni a demagógiát és a hallgatói együttműködést gyakran igencsak megrontó sztereotípiákat. (Lásd: a hazaszeretet írja felül a kilátástalanságtól való félelmet, az élősködő, henyélő fiatalok ártanak, azért van kevés asztalos, mert sok a jogász, és azért van kevés mérnök vagy természettudós, mert sok a bölcsész. Utóbbi, ha valós problémának is tekintjük, már a középiskola felelőssége is, nem az egyetem kapujában kell lenyesni a számokat.)

Az átalakításban a kormányzat és az ellenző szervezetek, csoportosulások is egyet értenek. A jelenlegi helyzetben sem a tandíjmentesség sem az új tandíj koncepció nem tartható. A már szinte démonizált tandíj nem elutasítandó, mint tudjuk, semmi nincs ingyen. Illetve, ha mégis ingyen van, akkor annak ára is van, ami az oktatás minőségében az infrastrukturális hiányosságokban is megmutatkozik. A bevezetni szánt tandíjrendszer azonban nem oldja meg ezt a problémát, eredménye legfeljebb, hogy évente több ezer 17 - 18 éves potenciális munkanélküli szabadul rá a munkaerőpiacra, és egy egész generáció eladósodik. Ők több millióval a nyakukban nemhogy a gazdaságot nem fogják felpörgetni, de várhatóan a kormányzat által remélt gyermekáldás is elmarad.

Tandíj csak jól kidolgozott diákhitel- és ösztöndíjrendszer mellett elfogadható, akár további megszorítássokkal (pl. csak egy diploma ingyenes). És természetesen egy olyan típusú oktatással, amiről mind a diák, mind a szülő azt érzi, megéri érte fizetni. Mert ez most nem így van, ehhez minőségi és infrastrukturális változtatások kellenek. Reform nélkül nincs tandíj, pénz nélkül nincs reform. Egy saját farkába harapó kígyó, aminek ha az agya Hoffmann Rózsa, akkor azt sem vette észre, hogy a sajátjába harapott. A “hétvégéig megoldjuk” hozzáállás úgy tűnik, egy kevésbé bonyolult, egy kardcsapással megoldható problémának láttatja a felsőoktatást.

Az ezzel szembeni tiltakozás már nem ennyire egyszerű, a fent említett gyakorlatlanság, és a hallgatókat képviselő szervezetek presztízsharca miatt. A HÖOK állítólag tudott mindenről, kaptak tájékoztatást. Ezt nem tudjuk, könnyen elképzelhető, hogy mindkét fél sumákol. A HÖOK, a nagypolitika óvodája ugyanolyan korrupt és béna kacsa, mint a parlamentben melegedők, gondolják sokan, egyelőre a kormányzat számára mégis ők tárgyalóképesek. Lehet pont ezért. A velük szemben, illetve jelen esetben egyelőre mellettük álló Hallgatói Hálózat azonban a szerveződős módja miatt korlátozottnak tűnik, főleg, ami a döntéshozatalt illeti a nagyobb részletességet igénylő problémák esetében. A Haha által kidolgozott pontok kiindulópontnak mindenképpen jók, habár vannak homályos pontok: nem világos, mit is jelent az egyetemi autonómia mondjuk egy tandíjmentes, állam által jócskán finanszírozott helyzetben, mit jelent konkrétan a reform. Innen tovább kell lépni, és a hídfoglaláson kívül is ki kell találni valamit. Kétnaponta leállítani a forgalmat lehet hatásos és kontraproduktív is, főleg, hogy karácsony közeledtével csak fogy a tömeg száma.

A konfliktusok ellenére azonban a “Ki mellé állunk?” kérdése most nem releváns. Ha az általános követeléseken túl tisztázódik a két szervezet konkrét álláspontja, akkor el lehet dönteni, kié a szimpatikusabb. Egyelőre a HÖOK úgy tűnik, kitart, és reméljük, nem az lesz a vége, hogy kiegyezik a kormányzattal mondjuk az államilag támogatott helyek plusz ötezres, és akkor végülis elintézték.

Ami pedig mindenképpen megemlítendő: a középiskolások, mert lehet, hogy háromszázan voltak, de voltak, és ilyen még nem történt. Habár a zavar még látszik, a szólamok kiabálása utáni szégyenlős kacajok még nem jelzik, hogy ez most komoly vagy buli. De 17 - 18 évesen ez még megbocsájtható. Ha mást nem is, de olyat tett az Orbán-kormány, amit eddig nem sokaknak sikerült: ha egy rövid időre is, és nem olyan nagy tömegben, de kibillentett egy generációt a cselekvésképtelenségbe beletörődött közönyös nyugalmából.

(A rendőröknek pedig riszpekt azért a magatartásért, amit a csütörtöki diáktüntetésen tanúsítottak.)