A tandíj nem tandíj, keretszám már nincs, a reform pedig nem más, mint szarpofozás.
Múlt héten a kormányfő kijelentette, ugyan már nagyon sok mindent lerendeztek a héten, a felsőoktatás még éppen belefér. Egy titkos találkozó, majd egy elejtett információ a hirtelen megszűnő keretszámokról (Szinte már kételkedünk is: volt valaha ilyen?), majd Orbán Viktor szombaton egy videóban üzent a Facebook-generációnak.
Aztán gyorsan kiadta “szakembereinek” az ukázt: szerdára dolgozzák ki az új koncepciót. Hoffmann Rózsa úgy pislog, mint béka a kocsonyában, közben a kormányfő a fiatalok között a fiatalok hőseként tetszeleg. Az emberei elcseszték, de ő még karácsony előtt elrendezi: aki állami képzésért didergett végig három tüntetést, az tovább reménykedhet a karácsonyfa alatt, és az ünnepi vacsorát nem fogja tönkretenni a kérdés: ad-e a nagyi az összekuporgatott nyugdíjából legalább az első félévre. Akinek pedig még ez sem elég, azt lerendezik a gyurcsányi politikával: egyszer majd hazamennek.
Mint pár napja megtudtuk, keretszámok nem lesznek. Hogy is képzeltük mi ezt? De ki tudja, mit jelent a keretszám vagy mi van a nem létező keretszám helyén? A kormányzati kommunikáció nyelvében nem lehet megbízni, bizalmatlanul, gyanakodva kell felé fordulni. A teljes bizonytalanság, az önkényes értelmezés, a viszonyítási pontok hiánya a diktatúra nyelvének jellegzetességei. Ez a nyelv azonban a társadalom egy része számára inkább komikus: bizonytalanságot hoz ugyan, de egy percig sem komolyan vehető.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a társadalom egy másik része nem bízik benne, vakon, és nem próbálja áthidalni a sokszor áthidalhatatlannak tűnő szakadékokat: Hoffmann Rózsa reakciója tökéletes példa erre: nem érdemes firtatni, mi volt, hiszen a reform sokat alakult. Az pedig, hogy a frakcióülésen mindenki jónak gondolta-e az új felsőoktatási rendszert, abszolút értelmetlen kérdés. Mindenkinek ez volt a véleménye, lehetett volna más? Volt egyáltalán más koncepció? Ez az amnézia stratégiája, működött már máskor is a magyar történelem során. Vagy egyszerűen az egész csak egy kommunikációs zavar, amivel egy ideig el lehet palástolni a rossz döntéseket. Lehet, hogy az is egy ilyen kommunikációs zavarból adódik, hogy eddig senki sem vette észre, hogy a reform “többlépcsős,” mint ahogy ez tegnap kiderült. (A közmédiumokat is hasonló zavar jellemzi, a rádió tegnap nem vette észre, hogy a tömegből a rendőrök beengedtek valakit az épületbe, aki a kezükbe adta az 5+1 pontot, azt sem sikerült felolvasni rendesen.)
Sokakat valószínűleg valóban meg fog nyugtatni az új reformnak nevezett toldozgatás- foldozgatás. Ami lehet az előző, a már-már pár nap alatt a felejtés homályába vesző 10480-as bűvös szám és tandíj egyszerű másképp mondása. Az Index információi szerint visszatérnek a 2012-es számokhoz. Ez azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy ennyien is kerülnek be. Mindenki bekerül, aki elérni azt a ponthatárt, amit a felsőoktatásért felelős miniszter szakonként meghatároz. Meg lehet a számokat úgy szabni, hogy tízezer maradjon, vagy hogy az egyetem a forráskivonások miatt rákényszerüljön, hogy kevés hallgatót vegyen fel, esetleg maga szabjon meg tandíjat. És akkor már rögtön nem mi vagyunk a rosszfiúk. Hanem az egyetem, sőt annak mostani hallgatói - akiket amúgy nem is érint a változás -, akik kiküzdötték maguknak, hogy ne úgy legyen. Hát nesztek, megkaptátok, vigyétek el a balhét ha ez kellett.
Kicsinyes bosszúból fricskát mutatni a diákoknak. Nem olyan magatartás, amelyet egy felelős kormányfő megengedhet magának. Persze lehet úgy is értelmezni, hogy megijedt a diákok hatalmától. Erre a válasz azonban nem meghajlás vagy beleegyezés, Orbán Viktor a bőrét menti: bedob egy szót (nincs keretszám) és utánam az özönvíz. De valójában nem ijedt meg, tudjuk, karácsonyig hazamennek.
A HÖOK nem fogadta el Balog Zoltán hétfői invitálását, mivel nem kaptak semmiféle hatástanulmányt, így nincs miről beszélni. De ha bevezetik, majd úgyis kiderül, mi lesz. Alkalmatlanság, inkompetencia jellemzi a felsőoktatási koncepció kidolgozóit. Bárki is legyen az: ha konzultált velük a miniszterelnök, ha nem, nem irigyeljük őket. Orbán a saját embereit járatja le azzal, hogy egyetlen egy odavetett szóval áthúzza az egész eddigi koncepciót, és hitelteleníti politikusait. Hoffmann Rózsa ezeket a változásokat követni kénytelen (vagy inkább képtelen?) báb, aki kimehet a diákokhoz a hóra, de lassan inkább szánalmas figura, nem pedig mindennek a kitalálója.
Az új koncepcióval valóban gyengíthetik a tiltakozások élét, a felsőoktatást azonban nem teszik rendbe. A keretszámok, a hallgatói szerződés csak a reform hiányának a következményei, ezek kiigazítása, le- és feljebbvitele csak szarpofozás. Itt lenne az ideje kimondani: a magyar felsőoktatásnak alapvető, strukturális átalakításra lenne szüksége. Ez azonban nem háromnapos, de nem is négyéves munka. És nemcsak a kormányzat feladata, hanem minden érintetté.
A tiltakozó szervezetek leginkább azzal tudnának visszavágni, ha valamiféle alternatív, konkrét tervvel állnának elő. A felsőoktatás reformja a Haha első számú követelése, de ennek részleteiről nem tudni semmit, pedig ez a legfontosabb, a többi csupán ebből kiindulva változtatható. Ha valóban kijönne Hoffmann a hóra, mit is tennének elé? A szervezetek így könnyen abba a helyzetbe kerülnek, hogy a reform általános követelésén kívül nem tudnak mit szembeállítani a kormány számaival. Ennek ellenkezőjére azonban talán van esély. Tegnap a Rektori Konferencia Elnöksége, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, a Pedagógusok Szakszervezete, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, az Oktatói Hálózat, a HÖOK és a Hallgatói Hálózat megalakította a Felsőoktatási Egyeztető Fórumot, elfogadták a pontokat, és megpróbálják konkretizálni azok tartalmát.
A tüntetéssel elért nyomásgyakorlás addig működik, amíg a tömeg száma nem csökken. A szerveződés, tiltakozás, a nyomásgyakorlás, a látható tömeg fontos. Reméljük, hogy nem a hétfői demonstráción érte el a csúcspontját.
Félő azonban, hogy a tiltakozók kifutnak az időből. Nehéz egyensúlyozni a nyomásgyakorlás és az erőszak elkerülése, a demokratikus szerveződés és a hatékony döntéshozatal, a társadalmi szimpátia és érdeklődés, valamint a társadalom érdektelensége között. A kormány és a szervezetek ugyanis elbeszélnek egymás mellett, illetve egy változtatni akaró, viszonylag formátlan erő és egy változtatni akarást színlelő, cinikus hatalom áll egymással szemben. Nemet a tandíjra? Nincs tandíj. 10480 állami hely kevés? Nincsenek keretszámok. Ne döntsünk helyettetek? Visszavontuk az eddigi koncepciót. (Persze ez nem azt jelenti, hogy meghallgattuk a szavatokat.) Reformot akartok? Mi is.
