Na most mi legyen? Tehették fel a kérdést az egyetemisták és a parlament ajtaját őrző rendőrök szerda este a Kossuth téren, miután a tüntetők egy hirtelen ötlettől vezérelve átugrották a virágládákat, majd pár “Menjünk be!” és “Hoffman Rózsa, gyere ki a hóra!” után végül a nagy többség hazaszállingózott. Mi tagadás, rohadt hideg volt.
Még úgy is, hogy sokan voltunk. Vagy kevesen voltunk? Igen, még a résztvevő megítélhetetlenségből kiindulva is meg lehetett állapítani, hogy a békemenethez képest kevesen voltunk. A magyar társadalom gyakorlatlanságához képest azonban sokan. A szerveződés, tüntetés, érdekképviselet dolgot még igencsak gyakorolni kell, de mindez azt is jelenti, hogy talán kezdünk elmozdulni a “nem a mi dolgunk a politika” politikájától. Attól a berögzöttségtől, hogy semmi sem érint minket, ami a lakásunk küszöbén túl van. Ezért a nyomásgyakorláson és tiltakozáson túl egy sokkal lényegesebb hatása van a szerveződésnek: közösségi élményt és az együttes tettrekészség tapasztalatát nyújtja, aminek a kínzó hiányán talán akkor lehet átlépni, ha túlpörög a tehetetlenség érzése.
A politikai cselekvőképesség nem jelent egyet a pártpolitizálással: azt jelenti, hogy ha szembe kerülünk egy problémával, tudunk azért tenni, hogy másképp legyen. Ez nem merülhet ki az önös érdekekben, és Giró-Szász András (naivan reméljük, hogy a kormányzó körökben csak ő) ezt nem érti. Miért tüntet az, akit nem is érint a felsőoktatás átalakítása? A nyugdíj miatt csak a nyugdíjasok tüntethetnek, a családon belüli erőszakért csak a megvert gyerekek, nők és férfiak, a pandákért csak a pandák.
Ha a szolidaritás vállalása túl idegen is a jelenlegi kormányzattól, a nemzet fogalma központi. Az oktatás és ezen belül a felsőoktatás az, amivel a kormány által már jócskán elkoptatott, kiüresedett / kiüresített nemzetfogalmat tartalommal lehetne megtölteni. Nem a rovásírásos helységnévtáblák száma, hanem az oktatás átfogó reformja az, ami valódi nemzeti kérdés. Nem a hallgatók ügye, nem a diákoké, nem a szülőké és a nagyszülőké, hanem mindenkié. Ehhez félre kell tenni a demagógiát és a hallgatói együttműködést gyakran igencsak megrontó sztereotípiákat. (Lásd: a hazaszeretet írja felül a kilátástalanságtól való félelmet, az élősködő, henyélő fiatalok ártanak, azért van kevés asztalos, mert sok a jogász, és azért van kevés mérnök vagy természettudós, mert sok a bölcsész. Utóbbi, ha valós problémának is tekintjük, már a középiskola felelőssége is, nem az egyetem kapujában kell lenyesni a számokat.)
Az átalakításban a kormányzat és az ellenző szervezetek, csoportosulások is egyet értenek. A jelenlegi helyzetben sem a tandíjmentesség sem az új tandíj koncepció nem tartható. A már szinte démonizált tandíj nem elutasítandó, mint tudjuk, semmi nincs ingyen. Illetve, ha mégis ingyen van, akkor annak ára is van, ami az oktatás minőségében az infrastrukturális hiányosságokban is megmutatkozik. A bevezetni szánt tandíjrendszer azonban nem oldja meg ezt a problémát, eredménye legfeljebb, hogy évente több ezer 17 - 18 éves potenciális munkanélküli szabadul rá a munkaerőpiacra, és egy egész generáció eladósodik. Ők több millióval a nyakukban nemhogy a gazdaságot nem fogják felpörgetni, de várhatóan a kormányzat által remélt gyermekáldás is elmarad.
Tandíj csak jól kidolgozott diákhitel- és ösztöndíjrendszer mellett elfogadható, akár további megszorítássokkal (pl. csak egy diploma ingyenes). És természetesen egy olyan típusú oktatással, amiről mind a diák, mind a szülő azt érzi, megéri érte fizetni. Mert ez most nem így van, ehhez minőségi és infrastrukturális változtatások kellenek. Reform nélkül nincs tandíj, pénz nélkül nincs reform. Egy saját farkába harapó kígyó, aminek ha az agya Hoffmann Rózsa, akkor azt sem vette észre, hogy a sajátjába harapott. A “hétvégéig megoldjuk” hozzáállás úgy tűnik, egy kevésbé bonyolult, egy kardcsapással megoldható problémának láttatja a felsőoktatást.
Az ezzel szembeni tiltakozás már nem ennyire egyszerű, a fent említett gyakorlatlanság, és a hallgatókat képviselő szervezetek presztízsharca miatt. A HÖOK állítólag tudott mindenről, kaptak tájékoztatást. Ezt nem tudjuk, könnyen elképzelhető, hogy mindkét fél sumákol. A HÖOK, a nagypolitika óvodája ugyanolyan korrupt és béna kacsa, mint a parlamentben melegedők, gondolják sokan, egyelőre a kormányzat számára mégis ők tárgyalóképesek. Lehet pont ezért. A velük szemben, illetve jelen esetben egyelőre mellettük álló Hallgatói Hálózat azonban a szerveződős módja miatt korlátozottnak tűnik, főleg, ami a döntéshozatalt illeti a nagyobb részletességet igénylő problémák esetében. A Haha által kidolgozott pontok kiindulópontnak mindenképpen jók, habár vannak homályos pontok: nem világos, mit is jelent az egyetemi autonómia mondjuk egy tandíjmentes, állam által jócskán finanszírozott helyzetben, mit jelent konkrétan a reform. Innen tovább kell lépni, és a hídfoglaláson kívül is ki kell találni valamit. Kétnaponta leállítani a forgalmat lehet hatásos és kontraproduktív is, főleg, hogy karácsony közeledtével csak fogy a tömeg száma.
A konfliktusok ellenére azonban a “Ki mellé állunk?” kérdése most nem releváns. Ha az általános követeléseken túl tisztázódik a két szervezet konkrét álláspontja, akkor el lehet dönteni, kié a szimpatikusabb. Egyelőre a HÖOK úgy tűnik, kitart, és reméljük, nem az lesz a vége, hogy kiegyezik a kormányzattal mondjuk az államilag támogatott helyek plusz ötezres, és akkor végülis elintézték.
Ami pedig mindenképpen megemlítendő: a középiskolások, mert lehet, hogy háromszázan voltak, de voltak, és ilyen még nem történt. Habár a zavar még látszik, a szólamok kiabálása utáni szégyenlős kacajok még nem jelzik, hogy ez most komoly vagy buli. De 17 - 18 évesen ez még megbocsájtható. Ha mást nem is, de olyat tett az Orbán-kormány, amit eddig nem sokaknak sikerült: ha egy rövid időre is, és nem olyan nagy tömegben, de kibillentett egy generációt a cselekvésképtelenségbe beletörődött közönyös nyugalmából.
(A rendőröknek pedig riszpekt azért a magatartásért, amit a csütörtöki diáktüntetésen tanúsítottak.)
